|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 45 találat | lapozás: 1-30 | 31-45 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Villon, Francois 1991. július 31.Az amerikai szenátus, a képviselőház jóváhagyásával Romániával kapcsolatos határozatot fogadott el, amely "elítéli az antiszemitizmus újjáéledését és az etnikai kisebbségek iránti türelmetlenséget, az etnikumközi villongásokat Romániában". Felhívja a román kormányt, egyértelműen ítélje el azokat a szervezeteket, amelyek az antiszemitizmust szítják és a magyar, cigány és más kisebbség ellen uszítnak, biztosítsa a kisebbségek jogait. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 31., a szenátusi határozat szövege: Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 6./1996. március 7.Traian Chebeleu elnöki szóvivő a Timpul hetilap márc 7-i számában azt állította, hogy az RMDSZ már 1990-től a kész tények politikáját gyakorolja a román állammal szemben és az etnikai autonómia megvalósítása felé halad. Chebeleu Románia európa tanácsi felvétele előtt még az 1201-es ajánlásért kardoskodott, most viszont azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy kettős játékot űz, hiszen számos utóbbi határozatával megkérdőjelezte Románia nemzetállami jellegét, egységét, szuverenitását. Az elnök szóvivő példaként felhozta az RMDSZ 1992-ben az ET-hez eljuttatott memorandumát, az RMDSZ 1992-es kolozsvári nyilatkozatát. Szerinte az RMDSZ "szeparatista jellegű" szerveket, hozott létre, így a Szövetségi Képviselők Tanácsát, az RMDSZ oktatásügyi tervezete "elkülönítő és maximalista jellegű". Ugyancsak kifogásolta, hogy az RMDSZ az 1995. évi kongresszusán "autonóm nemzeti közösségként" határozta meg a magyarságot. Amennyiben az RMDSZ vezetői nem változtatnak magatartásukon, akkor az ország elnöke, a kormány és a politikai erők továbbra is szilárd magatartást fognak tanúsítani, amikor az ország egysége forog kockán. A területi-etnikai autonómia a "stabilitás végét jelentené", mondta a szóvivő., és elutasította az önálló magyar egyetem gondolatát. Chebeleu szerint az RMDSZ nem tarthat igényt arra, hogy a romániai magyarság egyetlen képviselője legyen, mert nem minden magyar ért egyet politikájával. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 8./ Chebeleu neheztelt azért, mert az RMDSZ tagja lett az ENSZ-ben nem képviselt népek és nemzetek szervezetének, ahol szerinte nincs mit keresnie, mert az ENSZ-ben mind a magyar, mind a román népnek van szószólója, Románia és Magyarország. Chebeleu cáfolni igyekezett Tabajdi Csaba azon megállapítását, hogy a magyar kisebbségek a legbékésebbek Európában. Chebeleu szerint nem lehet elfelejteni "az RMDSZ által kirobbantott" etnikai villongásokat, de azt sem, hogy az RMDSZ köreiből többször hangzott el felhívás a polgári engedetlenségre. A Timpulban megjelent interjút azonnal idézni kezdte a Cronica Romana. /Gyarmath János: Vádaskodik az elnöki szóvivő. = Magyar Nemzet, márc. 8./2000. április 4.A református egyházon belül jelentkező különböző vallási mozgalmak, irányzatok egyre nagyobb teret hódítanak a gyülekezetekben. Ezek közül a legismertebb a koreai-amerikai gyökerű Miskolci Missziós Csoport, a CE-szövetség, valamint a Zimányi József magyarországi lelkész nevével jelzett evangelizációs mozgalom. A Fehér megyei Magyarlapád egyike azoknak a településeknek, ahol a vallási nézeteltérések komoly feszültséget idéztek elő a gyülekezet, valamint a helység magyar közösségének életében. A konfliktust Bódis Miklós lelkipásztor áthelyezése váltotta ki, akit azzal vádoltak meg, hogy szakadást idézett elő a gyülekezetben. A lelkész magyarlapádi hívei több alkalommal is kifejezték tiltakozásukat a döntés ellen, amelyet szerintük igazságtalanul hoztak meg. Bódis hívei mindaddig nem hajlandók új lelkészt beengedni a községbe, amíg nem tisztázódik a helyzet, és a püspökség korábbi ígéretéhez híven nem vizsgálja ki az ügyet. - A Szabadság szerkesztőségébe eljuttatott levelükben a magyarlapádi reformátusok több mint hetvenhárom százaléka azzal a kéréssel fordul az Erdélyi Református Egyházkerület Püspöki Hivatalához és az Igazgatótanácshoz, vizsgálják újra Bódis Miklós református lelkipásztor áthelyezésének okait. Az aláírók "törvénytelennek" tartják a lelkipásztor elmozdítását. Levelükben a magyarlapádiak cáfolták Juhász Tamás teológiai professzornak azt a kijelentését (Szabadság, 2000. március 13.), hogy a püspökséget felkereső magyarlapádiak káromkodtak volna. /Vallási "villongások" Magyarlapádon. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./ A Szabadság munkatársa dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke véleményét kérdezte a református egyházon belül megjelenő mozgalmakról. A püspök kifejtette, hogy az egyházon belül meginduló mozgalmakat meg kell különböztetnünk egymástól. Úgy látja, hogy a CE együtt akar dolgozni az egyházzal, és nem akar kiválni. Az együttműködés érdekében szükséges megteremteni a törvényes kereteket. Jelenleg tárgyalások folynak arról, hogy a CE miképpen iktatódjon be az egyházi belmissziós mozgalmak közé. A püspök reméli, hogy a beszélgetések nem az egyházszakadás felé vezetnek. Csiha Kálmán a Zimányi-féle evangelizációs mozgalmat szélsőségesebbnek és módszereiben nem reformátusnak látja. Kettéosztja a gyülekezeteket, az embereket szembeállítja egymással. Ezért határozottan ellenzik a Zimányi-féle módszert. Erről körlevelet küldtek minden lelkipásztori hivatalba. Csiha Kálmán sajnálatosnak tartja a Magyarlapádon történteket. Sajnos, két csoportra szakadt a gyülekezet. Az Igazgatótanács február végén áthelyezte a lelkipásztort azzal az indokkal, hogy személye a gyülekezetben szakadást idézett elő. A tanfegyelem kérdésében most indult a kivizsgálás. Akkor lehet csak világos képet látni, amikor a kivizsgálás megtörtént. - Van egy másik mozgalom is, amelyet egy amerikai evangelizátor kezdeményezett. Új gyülekezeteket próbáltak létesíteni, de egész Erdélyben száz, százhúsz lelket tudtak csak toborozni. - A mozgalmak jelzik, hogy szükség van a megújulásra az egyházban, de ez egészséges megújulás legyen. /Papp Annamária: Szükség van megújulásra. Beszélgetés dr. Csiha Kálmánnal, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./2000. augusztus 13.Aug. 12-én tartják a millenniumi ünnepséget Szászrégenben. Az ünneplésnek része a szoborleleplezés és több plébániai és szociális célt szolgáló létesítmény megáldása. ″Célom az, hogy a széteső közösséget felrázzuk″ - vallja Pakó Benedek plébános. Fontosnak tartja a nyelvi, nemzeti szempontból szórványban élő magyarság ügyét képviselni, emellett fizikai szükségeikben is a segítséget adni. Szászrégenben korábban jelen volt a nemzetiségi villongás korábban, de 1992 óta jó a hangulat. 1992 óta ugyanis gyógyszertára van a helyi katolikus egyháznak. ″A betegnek nincs nemzetisége″ - jelentette ki Pakó plébános. 1991-92-ben felépítettek egy négyszintes, 500 négyzetméteres épületet a kialakítandó bentlakás pedagógusainak és az ide letelepedő szerzetesrend nővéreinek. 1993-ban elkészült a lánybentlakás, a fiúbentlakás a Kolping-házban kapott helyet, amely 1995-ben készült el. A környék szórványfalvaiból származó gyermekek, fiatalok laknak ezekben a bentlakásokban, s mindig van 5-6 moldvai csángó gyermek is, olyanok, akiket a gyulafehérvári kántoriskolába, papi hivatásra készítenek fel. 1999 óta a plébánia közvetlen szomszédságában álló épületet gyermekotthonná alakították. És készül egy újabb, amelynek emeletén kisebb színháztermet, kápolnát, klubtermeket terveznek. Az aug. 12-i ünnepségen a plébánia udvarán kialakított barokk parkban felállított, Szent Istvánt és Boldog Gizellát ábrázoló szobrot, a helyi Jorga Ferenc alkotását is leleplezik. /A leleményes szeretet látható jelei. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 13./2000. szeptember 5.A magyar választóközeg fokozottan konszenzusorientált: vagyis elvárja a politikai elittől, hogy energiáját ne pazarolja véget nem érő vitákra, hanem konstruktívan álljon hozzá a magyar társadalom előtt álló problémák orvoslásához. Vannak kivételek, a meglehetősen agresszív retorikájú Kisgazdapárt például mindig is rendelkezett egy tíz százalék körüli választói bázissal, a MIÉP is felfelé ívelőben van, hajlíthatatlan radikalizmusa dacára. Ugyanakkor a két nagy párt, az MSZP és a Fidesz akkor tudott nagy népszerűségre szert tenni, amikor üzenetének lényege pozitív volt. 1994-ben az MSZP ügyesen rájátszott a Kádár-kor iránti nosztalgiára és a "szakértői" imidzsre. A Fidesz azzal nyert 1998-ban, hogy az antikommunista retorikát visszafogta és elsődlegesen saját programjáról beszélt. Ilyen szempontból zseniális volt Orbán Viktor lemondása a Fidesz elnöki posztjáról és kivonulása a pártpolitikai villongásokból. Ez egy hosszabb Fidesz-kormányzás lehetőségét vetíti előre, állapította meg elemzésében Borbély Zsolt Attila. A magyar politikai életben masszív reprezentációval rendelkezik egy olyan balos irányzat, mely számára a nemzeti probléma, ezen belül elsődlegesen a trianoni szétszakítottság kérdése nem bír politikai relevanciával, az idegenbe szakadt magyarokat ezen irányzat képviselői koloncként érzékelik, és legyen szó akár autonómiáról, akár státustörvényről, akár a szomszédokkal való mosolypolitika kialakításáról, nem haboznak az összmagyarság érdekei ellen dönteni. A közvetlen érintettek - a határon kívül rekedtek -, akiknek feladata lenne a külhoni állampolgárság körüli nemzeti konszenzus kimunkálása, nos, ők sem minden esetben támogatják eme elképzelést. A Magyarok Világszövetségének új vezetése elkészítette a külhoni állampolgárságról szóló törvényjavaslatot. Itt van a lehetőség, hogy e kezdeményezés mellé álljanak azok, akik nemzetstratégiában, összmagyar programban gondolkodnak. Borbély Zsolt Attila örömmel venné, ha Markó Béla élére állna e kezdeményezésnek. /Borbély Zsolt Attila: Konszenzus. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), szept. 5./2005. február 22.Móré-Sághi Annamária képzőművész Aradon a Városi Kultúrház keretében működő Régi Színháznál dolgozik. Az elmúlt hónapokban Villon- és József Attila-illusztrációkat készített, Tapasztó Ernő József Attila- és Villon-műsora mellé készültek a rajzok. Móré-Sághi Annamária képeslapokat, könyvjelzőket is készít. /Nagyálmos Ildikó: “Állandóan rajzolok”. Beszélgetés Móré-Sághi Annamária képzőművésszel. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 22./2005. február 23.A nagy KilometriK lesz a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat Serény Múmia című mellékletének utóda – jelentette be Karácsonyi Zsolt, a melléklet szerkesztője a Bretter György Irodalmi Körön, Kolozsváron. A nagy KilometriK az eddig búvópatakként létező goliárd (más szóval vágáns, kóbor) irodalmat hivatott feleleveníteni, fogalmazta meg a szerkesztő. A goliárd műfaj képviselői, akik közül Francois Villon a legismertebb, Karácsonyi szerint „írtak, ittak és daloltak – és mai képviselői sem tesznek egyebet”. A bemutatón a melléklet első számában megjelent írások szerzői tartottak felolvasást: Muszka Sándor, Kovács Ferenc, Bréda Ferenc, Burus János Botond és Karácsonyi Zsolt művei hangzottak el. /Röviden. Új irodalmi kilométerkő. = Krónika (Kolozsvár), febr. 23./2005. július 14.Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. febr. 17./ című tanulmányához újabb hozzászólások érkeztek: a/ Bertha Zoltán irodalomtörténész szerint pontokba szedett bizonyítékok sorolásával tüsténkednek többen Sütő András írói-emberi teljesítményét (félévszázaddal ezelőtti megnyilvánulásait alapul véve) kisebbíteni vagy meghazudtolni. A posztmodern elméletek többé nemigen tulajdonítanak kitüntetett jelentőséget az olyan levéltári vagy egyéb adatbogarászásnak, amelynek módszereit bárki elég könnyen elsajátíthatja. Sütő már nem népszerű, hatása szűnőben van, életműve vegyes értékű, remekművet nem vagy alig írt – hangzanak a minősítések. Minden irodalomelméleti konferencia az imaginárius múltat konstituáló fikciókról szokott elmélkedni manapság, jegyzete meg Bertha Zoltán. Az irodalomtörténetben általában nem szokott sikerülni az idők során korszakos jelentőségűnek bizonyuló életművek életrajzi alapon történő devalválása – Villontól Adyig és tovább. Tény, hogy százezrek számára jelentettek és jelentenek ma is Sütő művei hiteles helyzettudósítást és helyzettudatosítást a magyarság nemzeti és kisebbségi sorsát illetően. Százezrek nemzeti öntudata és lélekjelenléte erősödött általuk, s a megmaradásba vethető reményt táplálták évtizedeken át, hangsúlyozta Bertha. Erőteljesebb érzelmi hatást keltenek a Sütő-művek még ma is, mint más, „posztmodern” sztár-szerzőkéi. A vita során valaki a Wass Albert-kultuszt megsokalló véleményét is kifejezte. Ezek szerint korlátozni kellene az olvasói szabadságot, s felfüggeszteni a nemes liberális eszmét, hogy mindenki azt olvas, amit akar és amit szeret? Mindig csak a sajátos, markáns nemzeti (nemzetféltő) tematika váltja ki az ellenérzést, egyfolytában csak az szúr szemet? A régi dokumentumok vizsgálatából miért kell Sütő András írói teljesítményére vonatkozó negatív ítéletekhez jutni? /Bertha Zoltán: Nem lehetnénk tényleg legalább posztmodernek (bokaharapdálás helyett). = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./ b/ A Hét június 30-i számában Parászka Boróka Sikeres kudarc című cikkében sajnálkozással állapította meg, hogy a lap hasábjain hónapok óta folyó vitában, mely szerinte a „Földes László–Sütő András ügy”-ről szól, „hallgatott a hazai irodalom”. Miért lett a vitából „Földes László–Sütő András ügy” Sütőt Andrást lejárató, rágalmazó célzattal? – kérdezte Nagy Pál hozzászólásában. Amolyan „megélhetési gyűlölködők” forgatják hévvel méregbe mártott tollukat egyik-másik vita-cikkben, állapította meg. Parászka Boróka azt írta, hogy vállaltak minden véleményt, cenzúra nélkül. Valójában az A Hét szerkesztősége durván megcenzúrázott hozzászólásokat: Sylvester Lajosnak Egy „Bírói” ítélkezés margójára című cikkét (június 9.-i sz.) jócskán meghúzva közölték, holott a szerző a szerkesztőségnek küldött levelében határozottan megmondta: csakis a teljes szöveg megjelentetésével érthet egyet. Róna Éva írásának ugyanez lett a sorsa. Mindkét esetben a Sütő Andrásra vonatkozó pozitív mondandó kigyomlálását látta szükségesnek a végrehajtó munkatárs... Nagy Pál június 10-én írt az A Hét-nek: fontos lenne Hajdu Győző terjedelmes feljelentésének közlése. Hajdu ugyanis leírta, illetékes pártfórumoknak jelentette mindazt, amit Földessel kapcsolatban észlelt, és később információs anyagát benyújtotta a helyi állambiztonsági szerveknek is. Hajdu Győző beismerte tehát, hogy nem csupán a pártot informálta, de a belügynél is feljelentette Földes Lászlót 1958 augusztusában. Ez mutatja, hogy ki is volt a Földes-ügy főszereplője. Miért csak az Sütő szövegének közlését tartotta fontosnak A Hét? A Hajdu-féle irat közlését nem vállalta. Parászka Boróka szerint Hajdu Győző ebben „a vitában (s általában) nem jelentős személy; nem „releváns”. Eszerint a hetilap csak olyan személyekkel kíván foglalkozni a lap, akik súllyal vannak jelen a közéletben, az irodalomban. Ez szelektív eljárás. Nem igaz, hogy Parászka Boróka felajánlotta volna: írásban „foglaljam össze álláspontomat Hajdu Győző szerepével kapcsolatban”. Ilyesmiről szó se volt. Ellenben tény, hogy telefonbeszélgetésüket a szerkesztőségben „rögzítették”. Így ellenőrizni lehet: semmiféle fenyegetésről nem volt szó. /Nagy Pál: Egyoldalú „helyzetértékelés” = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./ c/ Szerkesztőségi választ közöltek: „Nagy Pál sorozatosan csúsztat, és valótlanságokat állít.” Csúsztat, amikor azt állítja: durván megcenzúrázták a szövegeket. Két esetben tekintettek el a teljes szöveg közlésétől: amikor olvasói levelet közöltek (Róna Éváét). Ilyenkor éltek a rövidítés és szerkesztés lehetőségével. Sylvester Lajos lapzárta után visszavonta saját terjedelmes szövegváltozatát, ezért a rövidített változatban közölték. Szerintük Nagy Pál telefonálásánál elhangzottak sértések és fenyegetések. /A Szerk.: Válasz. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./2005. november 8.November 4-én tartott előadóestet Varga Vilmos színművész Kolozsváron, a Báthory Líceumban. A már háromszázadik előadásán is túl lévő művész Én, Francois Villon címmel tartotta meg estjét. A már három évtizedet megért előadást, kisebb-nagyobb szünetek után újra és újra előadja a színművész. /Lőrincz Levente: Villon-est a Báthoryban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 8./2006. május 11.A honi közigazgatásban a külhoni magyarok iránti felelősséget megjelenítő Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) szervezete több sebből vérzik. Egy időben hatásköri villongások tárgya is volt az intézmény, minek következtében a kancellária nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Szabó Vilmos fennhatósága alól a 2004-es kormányátalakításkor kikerült a hivatal. A politikus azóta csak a politikai felügyeletet látta el, a szakmai irányítás átkerült a Külügyminisztériumhoz. A HTMH költségvetése a 2003-as 743 millió forintról 2006-ra 566 millióra csökkent, sőt egyesek szerint a közelgő szigorítások miatt az intézmény léte is veszélybe kerülhet. Komlós Attila, a HTMH elnöke szerint ugyanakkor nemzetstratégiai fontosságú, hogy az intézmény fennmaradjon. „Nem látok megszüntetésre utaló jeleket. Korábban felmerült a Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatallal való összevonás, de a felvetés csak íróasztal mellől tűnik életképes megoldásnak. Gyökeresen más egy, a magyarországi kisebbségekkel, valamint a határon túli magyarokkal foglalkozó intézmény munkája, hivatása” – vélekedik az elnök. A külügyi tárca apparátusa már régóta feni a fogát a HTMH beolvasztására, sőt a Bem rakparton Gémesi Ferenc helyettes államtitkár felügyeletével Nemzetpolitikai Ügyek Irodája névvel külön bürokrataegység szorgoskodik a témában. A határon túli magyarok támogatására fordított költségvetési pénzek változása milliárd forintban: 2003: 10,083 /a költségvetés 0,19 %-a/, 2004: 10.712 /0.18 %/, 2005: 12.829 /0,19 %/, 2006: 9.787 /0,13 %/. /Ablonczy Bálint: Lépéselőnyben az elnök /Heti Válasz (Budapest), máj. 11./2007. január 29.Független EP-képviselőjelölt indítását kezdeményezi az RMDSZ-en kívüli ellenzék, közösen felkérik Tőkés László püspököt, az EMNT elnökét, hogy vállalja a jelölést. Amennyiben Tőkés László elvállalja a jelölést, ahhoz 100 000 támogató aláírást kell gyűjteni. Mindez elképzelhetetlen a hat szervezet együttműködése nélkül, márpedig az RMDSZ-en kívüli ellenzék megosztott. A Csapó–Tőkés, Csapó–Szász, Szász–Tőkés féle villongások ismertek, írta Székely Kriszta, a lap munkatársa. /Székely Kriszta: Zsákutcában. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 29./2007. május 22.Suba László szobrász kisplasztikák sorozatait, régi és újabb plakettjeit állította ki Kolozsváron, a Fehér Galériájában. A Jézus élete című sorozat képei kerámia tárgyak, domborművek, felületeiket a szobrász bronzozta, patinázta. Az Ószövetség jelenetei szintén így épülnek fel. Villon-sorozatának darabjai a költő verseire, verssoraira alkotott képek. Plakettjein a magyar kultúra klasszikusai láthatók. /Józsa István: Suba László kiállítása a Fehér Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./2009. március 23.Gyurcsány Ferenc miniszterelnök – lemondott egy kicsit. Néhány napja még alternatíva nélkülinek, reformernek és válságmenedzsernek adta ki magát. Most egy ártatlan pártkongresszuson – lemondott Feltételei vannak. Egyrészt a csődkormányzásra szánt utódot pártelnöki minőségében ő is láttamozni szeretné, másrészt az utódlás fölötti egyezkedésre két hét haladékot ad. A miniszterelnöki lemondás meglebegtetése nem más, mint az alternetíva-nélküliség mesterfogása, mellesleg az ország érdekében akár áldozatra képes államférfi dogmáját hivatott megalapozni. Taktikai zsenialitását számtalanszor bizonyította már „a miniszterelnök”. A jelenlegi magyar kormánypolitikát nem véletlenül nevezték annyiszor látványpékségnek: D-209-es ügy, megpuccsolt miniszterelnök, népszavazások, őszödi beszéd, botrányos ünneplések, utcai randalírozások és rendőr-agressziók, abszurd építkezések és ingatlan-panamák, pártpolitikai belvillongások, intézményesített uszítás és külpolitikai bukták sorozata, írta Laczkó Vass Róbert. Az „akadály-miniszterelnök” (BBC-zsargon!) előremenekül. A „törpepártok” ugyanis nem érdekeltek egy előrehozott választásban. A rettegett forgatókönyv ezzel szemben apokaliptikus: a jó régi pártkatonák amolyan kapitalista túrabakancsban tapodnak végig a sivatagosodó magyar ugaron, hogy kebelen melengetett homoki viperák fejét is leharapva zsigereljék a nemzeti vagyont. /Laczkó Vass Róbert: Túlélő show. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 23./2009. július 24.Több civil roma szervezet tüntetett július 23-án az RMDSZ bukaresti székháza előtt. A romák a székelyföldi roma–magyar villongásokra hívták fel a figyelmet, és azt tették szóvá, hogy a helyi hatóságok nem kezelik kellő komolysággal a két kisebbségi közösség tagjai közötti konfliktust. Legutóbb Csíkszentkirályon gyújtották fel a magyarok egy roma lakos csűrét, miután az megkéselte az egyik magyar férfit a falu kocsmájában. A magyarokat az bőszítette fel, hogy a késelőt a hatóságok nem tartóztatták le azonnal. (Roma tiltakozás az RMDSZ-nél. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./ „A barikád ugyanazon oldalán állunk” – mondta RMDSZ-es politikusi minőségében Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője a roma szervezetek képviselőinek, akik egy „cigány–magyar megállapodás” szimbolikus aláírásával tiltakoztak az RMDSZ bukaresti székháza előtt a csíkszentmártoni és csíkszentkirályi romák üldöztetése miatt Markó Attila elismerte: fontos, hogy az RMDSZ-es elöljárók ne uszítsanak, ne buzdítsanak önbíráskodásra. „A mi elvárásunk viszont az, hogy a romák keltette félelem szűnjön meg Székelyföld falvaiban” – tette hozzá. „Nem megfelelő helyen keresik az igazságot, mert mi már nem vagyunk kormányon” – mondta Markó Béla RMDSZ-elnök Marosvásárhelyen, a roma szervezetek bukaresti tiltakozásáról. Hangsúlyozta, amíg kormányon volt az RMDSZ, folyamatosan foglalkozott a roma-kérdéssel. /Cseke Péter Tamás: Roma–magyar barikádok. A bukaresti RMDSZ-székház előtt tüntettek tegnap a cigány szervezetek képviselői. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24./2011. május 2.Az összhang kereséseAz a nemzetiségi kapocs, amely összeköti a romániai magyarságot, nem tudja eltakarni a különbségeket. Annyi bizonyos, miután éveken át a Magyar Polgári Szövetség, illetve a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vagy a Székely Nemzeti Tanács amolyan szabadcsapatként rohangált ide meg amoda a közélet és a politika mezején, jelenleg valamennyien rájöttek arra, amit az RMDSZ már megalakulása pillanatában megérzett: demokratizáló társadalmakban szövegelni lehet ugyan bármennyit és bármikor, de intézményrendszer nélkül lehetetlen felelõsségteljesen, gyakorlatiasan, ha úgy tetszik, mérhetõen képviselni a romániai magyarság érdekeit. Más román parlamenti pártokkal is összevetve, az RMDSZ-nek mindig fontos érv maradt a kezében ez a belsõ intézményrendszer, amelynek kellõ kiegyensúlyozottságú kialakításán - az erõteljes központosítás vagy a gyors döntésekre képtelen szétaprózottságok között - nagyon sokat törték a fejüket a korabeli vezetõk. Akárcsak azon, hogyan lehet megjelentetni a szervezetben a romániai magyarság soraiban már a kezdetektõl érzõdött gondolati sokszínûséget, lehetõleg úgy, hogy ez különösképpen éles helyzetekben vagy éppen választásokon ne menjen a hatékonyság rovására. Az elsõ évek majdhogynem örökölt pártszerkezete után így alakította ki az RMDSZ a jól ismert állammodellt, amelyben a Szövetségi Képviselõk Tanácsa jelentette a döntéshozatalt, a szövetségi elnökség, a parlamenti képviselet és az ügyvezetõ elnökség a különbözõ szintû és feladatkörû végrehajtást, az etikai bizottság azt az Alkotmánybíróságot, amelyrõl mifelénk manapság ugyancsak sokat hallani, majd az évek során számos mûködési szabályzat-átírással igyekeztek ezt a szerkezetet összhangba hozni a politikai-társadalmi változásokkal. Márpedig ezek a változások - szerencsére - bekövetkeztek, és közülük is a legjelentõsebb az önkormányzatinak nevezett rendszer kialakulása, még akkor is, ha a kifejezés még mindig a helyi közigazgatás, a helyhatóság túlságosan is elõkelõ és a szerepköröknek csak részben megfelelõ változata. Nem a nagypolitika, nem a társadalomelméletek és nemzeti-nemzetiségi ideológiák, hanem a romániai magyarság hétköznapi, megélhetési, fejlesztési, korszerûsödési kérdéseinek egész sorával küzdõ polgármesterei és tanácsosai nyomására az RMDSZ vezetõsége rájött arra, hogy nem elegendõ a lobbizás, a Bukarestbe, Kolozsvárra vagy éppen Marosvásárhelyre való utazgatás, hanem ezeknek a kérdéseknek olyan szervezett fórumot is teremteni kell, ahol az önkormányzati munka tapasztalatai is rendszerezhetõk, érvényesíthetõk. Így alakultak ki a különbözõ szintû önkormányzati tanácsok, és vezetõik révén kerültek az országos vezetõség elé a mindennapok konkrét, gyakorlati kérdései. Az önkormányzatok azonban nem csupán a szervezet és a lakosság közötti állandó érintkezési felületen tevékenykednek, hanem igen hamar megjelenítettek egy másik gondot is: vajon az RMDSZ többségû helyi tanácsoknak vagy a kisebbségi tanácsi RMDSZ-frakcióknak azt kell tenniük, amit az RMDSZ helyi vezetõségei vagy vezetõi sugallnak nekik, vagy éppen õk maguk tekinthetõk helyi szervezeteknek? Hiszen az elõbbiek óhatatlanul elszürkültek és már-már láthatatlan, hivatali munkájuk csak a választások vagy valamilyen nemzetiségi kampány során lobbant fel. Az ilyenszerû belvillongások mellett azonban nyilvánvalóvá vált egy másik tény is: az a nemzetiségi kapocs, amely összeköti a romániai magyarságot, nem tudja eltakarni a különbségeket, hiszen a tömbmagyar-szórványmagyar, városi és falusi életvitel, politika és civil szervezetek, vállalkozók és munkavállalók, múltba fordulók és korszerûsödni óhajtók - a sort még hosszasan lehetne folytatni - skáláin olyan jelentõs eltérések mutatkoznak, amelyeket nem lehet egyazon megoldási módok alapján kezelni. A régiós átalakítások, a székelyföldi, partiumi és belsõ-erdélyi önkormányzati tanácsoknak a létrehozása, amelyre az RMDSZ legutóbbi, váradi kongresszusa lehetõséget biztosított néhány vezetõség-szerkezeti módosítással együtt, csupán az elsõ lépések azok közül, amelyek a szervezetet a megváltozott társadalomhoz alakítják. A továbbiak sem maradhatnak el. Székedi Ferenc �?j Magyar Szó (Bukarest) 2011. június 24.Magyarellenes felirat SzatmárnémetibenFeljelentést tesz ma a szatmárnémeti polgármesteri hivatal, illetve a városi RMDSZ-szervezet a Szatmárnémeti Pálfalva felõli bejáratánál levõ helységnévtáblára festett gyalázkodó felirat miatt. A megyeszékhely nevét román, magyar és német nyelven hirdetõ táblán a napokban magyarokat sértõ felirat jelent meg: a Muie ungurilor (szoptok, magyarok), melynek szerzõje egyelõre ismeretlen. Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök a Krónika kérdésére elmondta: úgy véli, a dolog a város hatáskörébe tartozik, ha viszont az önkormányzat nem lép, feljelentést tesz ez ügyben a szövetség megyei szervezete. Kereskényi Gábor, a szatmárnémeti RMDSZ-szervezet elnöke, alpolgármester szerint ma két feljelentést is tesznek: egyiket a szövetség városi szervezete nevében közösség elleni uszítás miatt, de a polgármesteri hivatal is bírósághoz fordul a közvagyon rongálásának vádjával. Nagyon remélem, hogy mindössze elszigetelt esetrõl van szó, és nem jelenséggel állunk szemben - fejtette ki Kereskényi Gábor. - Szatmár megyére nem jellemzõk az etnikai villongások. Az elmúlt húsz évben a választási kampányidõszakokat kivéve magyarellenes uszításra nemigen volt példa. Az alpolgármester megemlítette azt is, hogy 1990-ben sem volt táptalaja Szatmárnémetiben etnikai alapú konfliktusok szításának, hiszen a fekete márciust a szatmári megyeszékhelyre tervezték eredetileg, és csak akkor tették át a magyarellenes provokáció helyszínét Marosvásárhelyre, amikor a szervezõk látták, hogy a városban sem a román, sem a magyar lakosság nem hajlik a nyílt ellenségeskedésre. Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2011. december 20.Markó szerint csak az RMDSZ hitelesSZKT-és villongások Sepsiszentgyörgyön Az erdélyi magyar pártok közötti lehetséges együttműködés is szóba került az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának Sepsiszentgyörgyön megtartott hétvégi ülésén. A felszólalók közül azonban senki nem gondolta komolyan, hogy országos szinten közös asztalhoz kéne ülnie a három erdélyi magyar pártnak. Kelemen Hunor kizárta annak a lehetőségét, hogy új választási pártban kellene megmérettetnie a három erdélyi magyar pártnak. Az SZK családtámogatásról és a gyermekvállalás ösztönzéséről, valamint a szórvány megerősítéséről szóló cselekvési terveket fogadott el. Az Erdélyi Magyar Néppárt nyilatkozatban tiltakozott amiatt, hogy az SZKT több felszólalója támadta Tőkés László EP-alelnököt. A hétvégén ülésezett az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa. A testület által elfogadott, a családpolitika támogatásáról szóló terv szerint a szövetség politikusai egyrészt önkormányzati, másrészt kormányzati eszközök révén hoznak intézkedéseket a családok támogatása érdekében. Az RMDSZ az önkormányzatok bevonásával indítja el 2012-ben a családtámogatást és gyermekvállalást ösztönző programokat, így egyebek között a Családbarát közösségek nevűt. E szerint a szövetség színeiben mandátumot nyert önkormányzati tisztségviselőknek érvényesíteniük kell a településfejlesztésben a program kritériumrendszerét, a helyi költségvetésekben pedig önálló tételként kell finanszírozniuk a családtámogató- és gyermekvállalást ösztönző programokat. Ezzel párhuzamosan a szövetség családtámogatást és gyermekvállalást ösztönző kormányzati intézkedés-csomagot is kidolgoz, amelyet a román pártok elé terjeszt elfogadás végett. A csomag egyebek között a nők munkába való visszatérésének elősegítését és a gyermeket nevelő családok számára fenntartott szociális háló erősítését célozza. A másik cselekvési terv a szórvány támogatásáról szól. A dokumentum kultúra és társadalomszervezés, oktatáspolitika, ifjúság, valamint sajtó területeken fogalmaz meg feladatokat. A dokumentum egyebek között a Magyar Napok rendezvénysorozat fontosságát hangsúlyozza. A Fogadj örökbe egy műemléket nevű program a műemlékek védelmét, a magyar kulturális örökség fontosságát kívánja tudatosítani. A cselekvési tervben prioritásként jelenik meg a Magyar Házak szövetségbe való szervezése. Székelyföld és a szórványtelepülések közötti testvérkapcsolatok feltérképezése és erősítése is a kiemelt célok közé tartozik. A tanácskozáson több felszólaló is érintette a romániai magyar politikai szervezetek közötti együttműködés kérdését azt követően, hogy ősszel megalakult az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke elsietettnek és rossznak tarja azt, hogy a szövetség egyik-másik megyei szervezete máris feladta az RMDSZ arcát és identitását „egy képzelt koalíció kedvéért”. Szerinte az erdélyi magyarságnak ma egyetlen hiteles érdekvédelmi szervezete van, az RMDSZ, és „ezen kívül még van két pártocska”. Leszögezte: nem hisz a választás szabadságában, csak az egység parancsában, és az RMDSZ-nek minden feltétele megvan, hogy maga mellé állítsa az egész erdélyi magyarságot. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke leszögezte, hogy nem fognak létrehozni egy új pártot, úgynevezett választási pártot a jövő évi romániai választások előtt. Beszédében az RMDSZ elnöke álszentnek nevezte a szövetség politikai ellenfeleinek az együttműködés szorgalmazására vonatkozó nyilatkozatait. Szerinte az EMNP és a korábban megalakult Magyar Polgári Párt (MPP) megmérettetésre készülnek. Tiltakozik az EMNP Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöksége közleményében kifejti: „Meglehetősen sajátos politikai felfogásra vall az, hogy a kisebbik kormányzó párt, az RMDSZ hétvégi gyűlésén az egyik legfajsúlyosabb probléma Tőkés László európai parlamenti alelnöksége volt. Annak a tisztségnek kapcsán hazudott ismételten Kovács Péter főtitkár, amelyet nem az RMDSZ-nek köszönhetően láthatott el másfél évig az Erdélyi Magyar Néppárt védnöke, hanem amellyel a FIDESZ-KDNP szövetség tisztelte meg erdélyi képviselőnket és általa az egész erdélyi magyarságot. Az Európai Parlamenti munkát óriási helyzeti hátránnyal kezdte az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke: gyakorlatilag Románia uniós tagsága alatt ért be az opportunista RMDSZ-es politika „eredménye” – az 1996-os kormányralépés óta letiltott önálló erdélyi magyar külpolitika hiánya –, aminek következtében Európa ma sokkal kevésbé érzékeny az egyik legnagyobb őshonos nemzeti közösség problémáira. Egyfelől megértjük, hogy az RMDSZ fél attól, hogy Tőkés László a továbbiakban EP-képviselői munkája mellett többletfeladatot vállal itthon – hiszen ők is pontosan tudják, hogy Erdély legismertebb és legnépszerűbb politikusaként az erdélyi magyarok figyelnek a szavára. Másfelől alapos a gyanú, hogy ez a méltatlan „fúrás-faragás” tulajdonképpen politikai füstbomba: figyelemelterelés arról, hogy Borbély László környezetvédelmi és erdészeti miniszter – Kelemen Hunor kulturális minisztertársát követve – zöld utat készül adni a cianidos aranybányászatnak Verespatakon. Így lesz teljes a kép: erdélyi altalajkincseinket bagóért eladják alólunk és mi maradunk egy ökológiai bombával, hatszáz hektárnyi zagytározóval”- fogalmaznak a közlemény aláírói. A közlemény aláírói arra is kitérnek, hogy remélhetőleg „a következő RMDSZ-es seregszemlén az ellenségnek vélt magyar szervezetek és személyek ellen irányuló lejárató propaganda helyett napirendre kerülnek a munkahelyteremtésre és a romokban heverő hazai egészségügy rendbetételére vonatkozó konkrét elképzelések is. Mert mindeddig a „tulipános” válságkezelő szakértelemből csak további néhány százezer közalkalmazott tervezett elbocsájtására vagy a vizitdíj bevezetésére futotta”. Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. március 14.TámpontokMivel a tegnap elfogadott – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel kapcsolatos – kormánydokumentumot közvitára bocsátották, talán az intézményben tanuló több mint négyezer egyetemistának is lesz alkalma arra, hogy pontosan megértse, miről is van szó. Mert ha valaki Marosvásárhelyen szóba áll akár magyar, akár román orvostanhallgatókkal vagy más szakok román és magyar növendékeivel, csakhamar rájön arra, hogy bizony az egyetemisták egyáltalán nem tájékozottak, vagy adott érdekek mentén félretájékoztatták őket. Vegyük csak az orvosi kart: a magyar egyetemisták mindenekelőtt a gyakorlati órákon érzik azt, hogy nem tanulhatnak teljes mértékben anyanyelvükön. Itt vegyes csoportok működnek, az oktatók között pedig vannak magyarok is, románok is. Számukra a gyakorlati órákra való előzetes felkészülés, amelyekből ki is kérdezik őket, jóval nehezebb, hiszen különösképpen a székelyföldieknek a nyelvi nehézségekkel is meg kell küzdeniük. Az egyetem román diákszövetségének elnöke – amikor egy televíziós beszélgető műsorban megkérdezték tőle, hogy miért tartanak a román diákok az önálló magyar kartól, a beoltott jelszó mellett („a politika maradjon az egyetem falain kívül!”) – azt nyilatkozta, hogy ők szeretik a vegyes csoportokat, mert így megtanulnak magyarul, és ha Marosvásárhelyen akarnak dolgozni, akkor mindkét nyelvet ismerniük kell. A város lakossága ti. – következésképpen a betegállománya is – félig magyar, félig román. Érvelése szerint továbbá ha a magyar végzősök nem ismerik a román orvosi fogalomtárat, nem tudnak sikeresen helytállni a rezidens- majd a szakorvosi vizsgákon. Az is egyértelmű mind a román, mind a magyar diákok számára, hogy az egyetem anyagi alapja – laboratóriumok, egyéb segédeszközök, sportpályák – közös tulajdonban és használatban marad. Mint ahogyan ahhoz sem fér kétség: a harmadév utáni gyakorlati órákon – amelyeket főleg a marosvásárhelyi sürgősségi kórházban és a klinikákon töltenek – mind magyar, mind román betegek panaszait meg kell hallgatniuk, és ha nem állítanak fel helyes diagnózist, akkor következhet a pótvizsga. Méghozzá esetleg fizetéses. Mert ha valaki veszi magának a fáradságot, és egy kissé eltűnődik a MOGYE működési szabályzatán, akkor rájön arra, hogy meglehetősen piacközpontú, a folyamatos tanulás és az óralátogatás hiányát pedig különböző pénzügyi eszközökkel a vezetőség igyekszik felszámolni. Mindebből az következik, hogy az önálló magyar kar kialakítása az egyetemen belül egyrészt tantestületi, másodrészt intézményszervezési, harmadrészt pedig elvi kérdés: egy demokratikus államban miért ne tanulhatna bárki bármit az anyanyelvén? A lényeg: a MOGYE-t ki kell vezérelni a romániai politikai (választási) játékokból, meg kell szabadítani az etnikai villongás felhangjaitól, és akkor a megoldás oktatásjogi, oktatástechnikai dolog. A kormány vitaanyaga ezen az úton halad Székedi Ferenc Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. szeptember 20.Sapientia: a második tíz évTöbb mint tíz évvel a kapunyitás után első olyan tanévét kezdi a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amikor nem csak akkreditációs reményeinek ad hangot, hanem saját államvizsga lehetőséget is kínál a hallgatóknak. Nem kis megvalósítás, még akkor sem, ha a romániai akkreditációs törvényekben megszabott minimális hét esztendőhöz képest tíz évébe került a révbe jutás az egyetlen hazai magyar egyetemnek. S bár a sok adminisztratív hercehurca ellenére is az oktatási piac egyik meghatározó szereplőjévé vált, a papír mégiscsak fontos dolog, alaposan megdobhatja a továbbiakban az egyetem vonzerejét. A Sapientia második tíz éve azonban egészen más kihívásokról fog szólni. A gyermekbetegségek kinövése, a kezdetek akut, más egyetemekkel való villongásokat is kiváltó oktatóhiányának enyhülése, mi több, tekintélyes mértékben saját nevelésű tanári kar kialakítása immár olyan dimenzióba helyezte az egyetemet, ahol az esetleges bakik már nem írhatók a kezdeti „hamvasság” számlájára. Persze ez csak elmélet, hisz az intézmény immár jó ideje minőségi oktatói tevékenységével, tanárokat vonzó és hazavonzó feltételrendszerével, valamint egyre bővülő infrastrukturális lehetőségeivel hívja fel magára a figyelmet. Nem utolsó sorban pedig azzal a szellemiséggel, a hazai magyar értelmiség formálására tett erőfeszítéseivel, amelyekben egyértelműen listavezetővé nőtte ki magát. A szakmai felkészültség kétségbevonhatatlan fontossága mellett ugyanis legalább akkora prioritásnak számít a specifikus tudásnak egységes nemzetpolitikai gondolatrendszerben való érvényesítése. A motivációs tényezők között örvendetesen teret hódító szempont alkalmas lehet olyan plusz alkotó energiák azonosítására és felszabadítására is, ami egy helyét és önrendelkezését újrafogalmazó közösség fejlődésének motorja lehet. Kulcskérdés persze, hogy az új státusú egyetem milyen mértékben lesz képes válaszolni a folyamatosan változó képzési elvárásoknak. A szakma azt tartja, hogy egy felsőoktatási intézménynek legalább tízévente érdemes felülvizsgálnia oktatási kínálatát, azt összevetni a munkaerőpiac kihívásaival, az átalakuló társadalmi struktúrákkal. A Sapientia eddigi, részben kényszerű rugalmassága e tekintetben is sokat ígér, miután azt nem veszélyeztetik belső strukturális monstrumok. A kezdetben megfogalmazott célkitűzések – a keresztényi és egyetemes emberi értékek érvényesítésére való törekvés, a magyar és egyetemes kultúra értékeinek ismerete és tisztelete – a következő tíz esztendő arculatát is képesek lesznek meghatározni. Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár). 2012. december 21.Testvéreim az urbanizációban!Esküszöm, nem állt szándékomban búcsúlevelet írni! Tegnap reggel azonban elkövettem azt a végzetes hibát, hogy kinyitottam a hűtőszekrényt, és ellenőriztem a reggeli kávém alapját képező sovány tej szavatossági idejét. Naná, hogy december huszonegyedikén lejár! Profin adagoltam, idáig tartott – ez volt az első gondolatom. A másodikat viszont apokaliptikus mennykövek repesztették ezer darabra: jobb, ha még idejében megiszom az utolsó cseppig! Most itt ülök, szürcsölöm az utolsó előtti kávémat – ez már úgyis a feketeleves –, és annak próbálok utánajárni, hogyan is telepedett ránk ez a világvége-biznisz. A apokalipszis-jóslatok divatja majdnem egyidős az emberiséggel. Az első emberpár kiebrudalása a paradicsomból jól meg is alapozta folyton dühöngő katasztrófa-tudatunkat: („A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” (Villon – Faludy – Haláltánc-ballada) Mert összeomlik Bábel tornya, tíz csapás szakad Egyiptomra, „langas” koszorúk pusztítják el Szodomát és Gomorrát, és úgy alája penderít az özönvíz Noé bárkájának, hogy Ubara-Tutu fia, Ut-napistim is csak nehezen ússza meg a dolgot! Ami pedig a jövőnket illeti: olvassátok a János-Apokalipszist! A világvége-jövendölések persze sosem jönnek be igazán. Aki végigrágta magát Frans G. Bengtsson Vikingek c. kétkötetes ópuszán vagy más hasonszőrű munkán, az tudhatja, micsoda sűrű praktikákkal várták a világvégét a Krisztus utáni első ezredfordulón. A vízözön-sláger később is menő volt, ám Toledói Jánosnak nem jött be 1186-ban, a tübingeni Johann Stoflernek sem 1524 februárjában. Hogy megússza a közfelháborodást, Stofler későbbre halasztotta a dolgot, és szegről-végről igaza lett: a saját könyvei csapták agyon, amikor a tudománya rászakadt a dolgozószobájában. De se szeri, se száma a különféle szektavezérek világvégejóslatainak, melyeket azóta is nagy szeretettel várunk, az igazi bajnok azonban mégiscsak Nostradamus, aki szerint a világvége akkor jön el, amikor a Húsvét Márk napjára, az Úrnapja pedig János-napra esik. Eddig tehát Nostradamus óta mindösszesen ötször volt már világvége – legutóbb 1943-ban, és ekkor majdnem be is jött. A következő 2038-ban lenne. Sajnos, közbeszól a maja naptár… A világvége mindig profitorientált. Előbb voltak a különféle, „csak nálunk” beszerezhető kabalák, amulettek és ómenek, aztán a kegytárgyak, ereklyék és bűnbocsátó cédulák, végül pedig a katasztrófabiznisz. Egy ötvenes éveit taposó amerikai milliomos, Larry Hall amolyan XXI. századi Noé-bárkájába fektet, amelyben akkor is dühöng majd a luxus, amikor sötét és semmi lesznek. A kansasi bunker, ahová a végtelenül high society menekülni készül, 3 méter vastagságú betonfalakkal óvja majd lakóit 50 méter mélyen, speciális ellátórendszereinek köszönhetően ellenáll majd vízözönnek, atomtámadásnak, földrengésnek és járványoknak egyaránt. Az első apartmanokat már meg is vásárolták, a befektető 7 millió dollárt kaszált az üzleten. De térjünk vissza a mi proletár, decemberi apokalipszisünkre. Van abban is biznisz bőven! A mexikói Xul nevű városkának például óriási profitot jelent a maja naptár vége. A város neve beszédes, annyit jelent szárazon: „a vég”. Lakói valóban a maják örököseinek érzik magukat, szerintük az apokalipszis éppolyan hétköznap, mint a többi, mindössze annyi történik majd, hogy elkezdődik életük hátralevő része. A városban működő spa-hotel azonban berendezkedett a világvége-turizmusra. Ha valaki egy izmos maja masszőrrel szeretné átrelaxálni a szörnyű időket, itt jó pénzért megteheti. Fizetni persze előre kell, az adóbevallás elmarad, ha pedig mégsem, akkor is mindenki jól jár: a vendég, a masszőr, a szállodás. A guatemalai maja örökösök jóval önérzetesebbek, így érzékenyebbek is a világvége-bizniszre. Guatemala minden második lakosa valamelyik maja népcsoport kései leszármazottja, vezetőik pedig kikérik maguknak, hogy Guatemalavárosban apokalipszis-konferenciát szervez a kulturális tárca, a környéken pedig állami segédlettel egymásra licitálnak rá az egzotikusabbnál egzotikusabb világvége-túrák. Az állítólagos apokalipszis körüli tömeghisztériát egy nép történelmi hagyatékával szembeni tiszteletlenségnek vélik, és kultúrájuk áruba bocsátásának tartják a nagyszabású rendezvényeket. Ha szétnézünk a világban, igazat kell adnuk nekik: még egy ilyen apokalipszis, és helyrebillen a világgazdaság! Az van ugyanis, hogy világszerte megnőtt a kereslet a foszilis gyúanyagok, konzervek és gyertyák iránt, ufóhívők és katasztrófaturisták lepik el a kultikus vagy annak vélt magaslatokat és helyszíneket, az egyszerűen nyugalomra vágyó vagy kevésbé leleményes helybéliek nem kis bosszúságára. Még az erősen ortodox oroszok is olyannyira fölvásárolták a fáklya- és termosz-készleteket Novokuznyeckben, hogy Medvegyevnek magának kellett megszólalnia az ügyben. Kína Csinghaj tartományában politikai színezete lett a dolognak: a Mindenható Isten tagjai nyilvános tereken prédikálják az apokalipszist, amelyből nyilván csak a szekta tagjainak van menekülés, különben is ők hivatottak megtörni „a nagy vörös sárkány” hatalmát. Akinek füle van, hallja meg! A kínai kommunista vezetés hallotta, azonnal országos kampányt indított az apokalipszis ellen – kinek sikerülne másnak, ha nem a kínaiaknak? –, a szekta több száz tagját pedig lesittelték egy időre. Gyanítom: túl fogják élni, és az keserű lesz… A maja naptárból eredő félelmeket egyébként éppen a maja-kutató régészek cáfolták meg nemrégiben. Guatemala – már megint Guatemala! – Petén nevű tartományában van ugyanis egy hatalmas maja romváros, amelynek szakszerű régészeti feltárása csak néhány évvel ezelőtt kezdődhetett el, a National Geographic jóvoltából. Még mielőtt a majákra hivatkozva véget vethettünk volna a világnak, előkerült idén egy festett kamra, melynek a falaiba karcolt naptár az eddig ismert legrégebbi maja számításokat tartalmazza. Ezek a számítások tulajdonképpen asztronómiai feljegyzések, amelyek a csillagászati eseményekhez viszonyítva segítenek kiszámolni a maja kultusz meghatározó rituáléinak pontos idejét. Nos, az egyik ilyen csillagászati esemény bekövetkeztét 3500-ra datálták, ami jócskán túlmutat a sarki közértben apokalipszis céljából fölvásárolható gyertyákon, fáklyákon és konzerveken. Ezek a számítások másfajta világszemléletet tükröznek, mint amilyen rajtunk hatalmasodik el mostanában: azt jósolják ugyanis, hogy a világ folytatódni fog, és pontosan olyan lesz holnapután is, mint volt tegnapelőtt. Nálunk viszont az új kormányzati ciklussal mindenképpen beköszönt az apokalipszis. Horderejéhez képest a maja naptár vége könnyen oldható matematikai képlet. És nem hiszem, hogy ez az apokalipszis profitot hoz majd Mădulari, Fundătura, Vărsătura, Jena, Sculeni, Flămânzeni, Gogoşari és Béta–Dobó–Vágás lakóinak, akik a maja világvégével nemigen törődnek, a mi kis hazai apokalipszisünkhöz viszont jó, ha beszerzik előre a gyertyát és a konzerveket! Biztos, ami biztos: én búcsúzom. Legfeljebb tévedek, és akkor kellemes… pardon, kellemes a lábvíz, mondaná msgr. barátom, Jakab Gábor, tehát Áldott Karácsonyt, hiszen úgyis éppen elkezdődik életünk hátralevő része. Apokaliptikus szeretettel, Laczkó Vass Róbert Szabadság (Kolozsvár) 2012. december 24.Alpolgármester és szociológus: egymás létrafokai vagyunk -adventről, karácsonyról, nagycsaládról beszélgettünk Horváthékkal Az ember azt gondolná: olyan családban, ahol az apa intézményvezető, az anya pedig magas rangú köztisztségviselő, a gyermekekre csak alig-alig juthat minőségi idő, együtt pedig csak igazán ritka alkalmakkor tudnak lenni. Ehhez képest a Horváth családban ez messze nincs így: a két kiegyensúlyozott gyermek a legékesebb bizonyítéka annak, hogy elfoglalt, túlterhelt emberek is képesek kis odafigyeléssel és sok szeretettel olyan környezetet teremteni, amelyben szülő és gyermek is jól érzi magát. Ezt tapasztalhattuk meg akkor, amikor advent idején meglátogattuk otthonában Kolozsvár magyar alpolgármesterét, Horváth Annát, férjét, Horváth István szociológust, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatóját, valamint két gyermeküket, az ötödik osztályos Marcit és a másodikos Krisztinát. A jócskán zúzmarás téli este hamar felmelegedett a beszélgetés, a felelevenített emlékek, no meg a frissen sült mákos guba hatására. A barátságos konyhában, az asztalon ott díszeleg az adventi koszorú. Amint leülünk, a szemközti falon feltűnik egy kinagyított, bekeretezett családi fotó, erről később kérésünkre Marci sorolja el a családtagokat: nagyszüleit, keresztszüleit, unokatestvéreit. A sütőből pedig mákos guba illata száll felénk: ezzel várta az alpogármesterasszony az otthonába bekíváncsiskodó újságírót és fotóst. A gyerekek már alig várják, hogy elkészüljön, ott sertepertélnek mindketten anyjuk körül. Igaz, utána bevonulnak játszani, de a későbbiekben is meg-megjelennek. Marci például időnként kiszalad, végigsimít édesapja arcán, elropogtat egy kesudiót, és fut is vissza, Krisztina pedig néha a konyhaküszöb felől fülel csillogó szemekkel, de beszélgetni is szívesen közelebb merészkedik. – Titeket ismerve az emberben felmerül a kérdés: többszörösen értelmiségi, felsővezető családban jut-e idő adventi készülődésre, várakozásra, lecsendesedésre? Horváth István: A sok külső kötelezettségtől alig-alig jut. Iskolai ünnepségektől elkezdve a mindenféle munkahelyi-vállalati rendezvényekig folyamatos a rohanás. Azt hiszem, ilyenkor mindannyian ugyanabban a betegségben szenvedünk: annyit ünnepelünk már karácsony előtt, hogy mire igazán eljön a szenteste, alig jut erőnk már egymásra figyelni, elcsendesedni. Persze, ez azért túlzás. Hiszen itt van az asztalon az adventi koszorú, és ha azokra a pillanatokra gondolok, amikor este, vacsorakor megpróbálunk annyi időt kikanyarítani, hogy meggyújtsuk azt az egy-két-három gyertyát, akkor érezzük, hogy ez egy kicsit mégis más időszak. Van ebben egyfajta kettősség is, hiszen az advent egy picit figyelmeztetés, visszahúzás a folyamatos rohanásból, másrészt pedig ott van az a fajta, részben kereskedelmi, részben más szempontok alapján társadalmilag kikényszerített ünneplési forma, amely próbál kivonni az advent lecsendesítő hatása alól. Ebben a kettősségben telik ez az időszakunk. – Te érzed ilyenkor a gyertyák figyelmeztetését? – Igen. Az advent más kellene hogy legyen. Minden üzlet és a média is tele van karácsonyi reklámokkal és dalokkal, mindenki külső kényszerként éli meg, hogy ünnepeljen, valami történjen. A karácsony azonban meghittebb, bensőségesebb ünnep, picit a befelé fordulásról, a család felé fordulásról szól, és nem feltétlenül a külvilág elvárásainak való megfelelésről. Horváth Anna: Én is adventben és karácsony előtt érzem a legkeservesebben azt, ami egyébként végigkíséri az egész évet, és rányomja a bélyegét a mindennapjainkra: a túlhajszoltságot. Ez a valóban kifelé fordulásra kényszerítő világ azokról a rendezvényekről szól, amelyeket legtöbbször lehetetlen kikerülni, lemondani. Érzem annak a hiányát, amitől mindezek elvonnak minket. Hiszen adventben kellene talán legerősebben megnyilvánulnia az egymásra figyelésnek. Igazából esténként, hétvégi pillanatokban világít csak ez a magunknak, magunk számára figyelmeztetésként is meggyújtott gyertya, amellyel próbálunk lecsendesedni. Igyekszünk eljutni templomba is, még hangsúlyosabban és rendszeresebben, mint az év többi részében, hiszen ez az a hely, ahol egy kicsit meg tudunk nyugodni, el tudunk szakadni a külső zajtól, rohanástól, kavalkádtól, ami az évnek különösen ezt az időszakát jellemzi. Kiegyensúlyozott a munkamegosztás – Nem akármilyen év áll mögöttetek, hiszen nemrég kerültél nagyon magas beosztásba. Ez mennyire befolyásolja az ünnepet? Anna: Én valószínűleg személyiségileg is hozom azt, hogy minden évben éreztem a majdnem ilyen szintű pörgést, kötelezettségeket, a felgyorsult világot magam körül, ezért most nem érzékelek nagyon nagy változást az elmúlt évekhez viszonyítva. István viszont már novemberben szokta mondogatni, hogy ő ezt a négy hetet kihagyná, „elmenekülne” velünk valahová, csendbe, fel a hegyre. Esetemben csak a helyszínek változtak, mert mindig is sok volt az, ami ilyenkor külső kötelezettségként begyűrűzött. Tizennégy éve dolgozom állami közigazgatásban, erre a területre is jellemző, hogy a két utolsó hónap nagyon sűrű, megterhelő, különféle, év közben magunk előtt görgetett dolgok lezárását jelenti. István: Én azért érzek változást, ha visszagondolok, főként ahhoz az időszakhoz viszonyítva, amikor Anna itthon volt, gyermeknevelési szabadságon. Akkor jutott idő apróságokra, a gyermekek számára fokozatosan előkészíteni a hangulatot, nem utolsó percben, nem bevásárlással, hanem apró gesztusokkal: hol egy hangulatosabb abrosz, hol egy kis dísz felhelyezése az ajtóra. – Nagy törés volt visszamenni dolgozni a gyereknevelési szabadságok után? Anna: Nagyon nagy. Öt évig voltam itthon. Talán kicsit hosszú is volt. Bár messzemenően szerettem minden pillanatát annak az időszaknak, de a végefelé már éreztem, hogy rengeteg energia gyűlt fel bennem, és ezzel valamit kezdenem kell. Elég hirtelen váltással történt, hiszen akkor kezdődött a kétéves államtitkári megbízatásom Bukarestben, és ezt az egész család elég nehezen élte meg. – Tud-e ilyenkor egy apa kettő helyett is helytállni, átvenni némileg az anyaszerepet is, fokozottan odafigyelni? Anna: István alapvetően mindig, még az alatt az öt év alatt is, amíg itthon voltam gyereknevelési szabadságon, nagymértékben részt vállalt az itthoni dolgokból, a gyereknevelésből, a háztartás apró-cseprő vagy nagyobb dolgaiból. Közöttünk első perctől eléggé kiegyensúlyozott viszonyrendszerben alakult ki a munkamegosztás. Mindenképpen rengeteg felelősség hárult rá, amikor én a hétből négy napot Bukarestben töltöttem. Ez nem is tudott volna működni másként, mint hogy ő, amikor kellett, anyjuk helyett is anyjuk tudott lenni a gyerekeknek. Persze, volt segítségünk is, egy nálunk családtagnak számító, nagyon kedves ismerős néni, pótnagymama, de alapvetően István vállalása nélkül komolyan megsínylette volna a család ezt az időszakot. Nehéz, de nem lehetetlen – István, te ezt hogyan élted meg? – Természetesen borzasztóan nehéz volt. A kérdés azonban bennem úgy tevődött fel: hagyod-e a feleségedet, hogy szárnyaljon, elégedett legyen és haladjon szakmailag, és esetleg később érzed ennek a többlethozadékát, vagy kötöd az ebet a karóhoz, és azt mondod, hogy a család stabilitása fontosabb. A válasz egyértelmű volt, de ettől még nem lett könnyebb, hiszen alapvetően nem erre készültünk fel, nem így működött az élet, senkit nem neveltek ilyesmire. – Honnan hozod magaddal ezt a viszonyulást? – Én vagyok a legnagyobb négy testvér közül. A szüleim három váltásban dolgoztak, és előfordult, hogy el kellett látnom nálam 16 évvel kisebb testvéremet is, meg kellett oldani különböző problémákat. Tehát nem volt ez akkora újdonság számomra, hogy azt mondjam: ez egy nemlétezik helyzet, hogy rám hárul akkor három, most meg két gyermeknek a valamilyenfajta ellátása. Másrészt a háziasság is könnyen ment, mert a katonaságnál is szakács voltam. Három-négy embernek főzni: az szinte semmi ahhoz képest, hogy a katonaságnál huszonötnek kellett főzni, akik elég határozottan nyilvánítottak véleményt arról, hogy milyen a szakácsművészetem... Nem mondom, hogy könnyű volt, de el kell fogadni azt, hogy egy családon belül a férfi és a nő szárnyalási időszakai és formái váltogatják egymást. – Ez most úgy hangzott, mintha a szociológus szólalt volna meg belőled... – Nem is könnyű azt levetkőzni. Ha nem volnék szociológus, és megmaradtam volna a hagyományos, klasszikus szerepeknél, talán nem így gondolnám át az életemet. Nyilvánvaló, hogy az ember szakmai fejlődése és értelmiségi profilja is alakítja a mindennapi gondolkodását. Persze, másfajta tapasztalatok is közrejátszanak, de alapvetően tényleg úgy éltem meg, és úgy írtam felül mindenféle nehézséget, hogy meg kell oldani. Vagy legyen olyan felesége az embernek, aki házias, és azért vette el, mert megfelel a klasszikus női szerepnek, vagy olyan, akit partnerként kezel, akivel egymás létrafokaiként tud együtt élni. – Az most már világos, hogy nem ijedtél meg a feladattól. Annát sem féltetted, hogy mi lesz vele a nagypolitikában? – Dehogynem. Igazából attól tartottam, hogy ráérez az ízére egy olyan életformának, amit én nem tudtam volna vállalni. Természetesen támogattam a karrierjét, de azt, hogy hosszú távon Bukarestben legyen, egy radikális életformaváltást, átköltözést, nem tudtam volna vállalni. Abban egyeztünk meg, hogy megpróbálja újra kitalálni magát, s ez nehéz dolog, mert jöhet az életben egyszer adódó lehetőség, amit úgy kell megoldani, hogy ez ne termelje ki újra azokat az élethelyzeteket, amelyek a család szempontjából nehezek. Az apró rítusok a legfontosabbak – A gyerekekre mennyire volt hatással ez az életforma? István: Első lépésként azt találtuk ki, hogy Csíkban legyenek a nagyszülőknél, és hétvégenként mindannyian ott találkozunk. De így a gyerekek kétszeresen nehéz helyzetbe kerültek, mert egyrészt kikerültek az itthoni rutinból, környezetből, másrészt szülők nélkül kellett lenniük. Ez nem is működött így, ezért visszahoztuk őket, és úgy szerveztük meg a dolgainkat, hogy mindennapjaink minél kisebb mértékben alakuljanak át. A Waldorf-óvodában alaposan elsajátítottuk azt a szemléletmódot, miszerint az apró rutinoknak sokkal nagyobb szerepük van, mint bármilyen nagyhatású dolognak. A gyereknek ezeket az apró kapaszkodókat kell biztosítani, a nyugalmat, a dolgok ismétlődését, hiszen a gyerek sok mindent kibír, ha érzi, hogy van stabilitás. Ha tudja azt, hogy anya nincs minden reggel itthon, de hét napból hármat biztosan itthon van, és este ő olvassa a mesét. Amikor ebbe belejöttek, már nem volt semmi gond. Az óvoda is sokat segített, mert ott is nagy éves ciklusok szerint haladt az élet. Anna: Ott megvolt mindennek a maga ritmusa, adventben a karácsonyi vásár, majd a gyertyagyújtás ünnepe, a betlehemes játékok, ősszel a termésünnep, a Márton-napi lámpagyújtás: meghitt, bensőséges ceremóniák, rítusok, ami hozzátartozott az élethez. A gyerekek mintegy négy évet jártak óvodába, úgyhogy az életünkből elég nagy részt ölelt fel a Waldorf-pedagógia. – Meséljetek kicsit a gyermekekről. Milyenek ők? Anna: Két külön világ. Krisztina nagyon pedáns, szorgalmas, a külvilágnak megfelelni akaró. Ennek meg is van a hátulütője, mert itthon már nem akar annyira megfelelni, kijön belőle az, ami egyébként szerintem természetes velejárója a gyermeki létnek: hogy néha rakoncátlan vagy szófogadatlan, megmakacsolja magát. Emellett, néha engem is meglep, hogy az iskolában – most második osztályos a zenelíceumban – mennyire a tökéletességre törekszik, minden kis hibáért újraír mindent, öröm látni kiszínezett, kidíszített füzeteit. Marci egészen más. Ő sokszor keresi a „rövidítőket”, és abból próbál megélni, hogy gyorsan vált az esze, könnyen szocializálódik, barátságot köt felnőttel-gyerekkel, próbálja levenni a lábukról az embereket. Nála inkább azt igyekszem egyensúlyba hozni, hogy ne szokjon ahhoz, hogy ezáltal előnyökhöz juthat, és elnézik az apró mulasztásait. Ebben nagy segítségünkre volt a tanító nénije, akivel remekül együtt tudtunk dolgozni, és most az osztályfőnökével is így van. Azt gondolom, nagyon fontos a szülő és a pedagógus közötti összhang, együttműködés, mert ez a gyermeknek is biztonságot ad. – Hogyan működnek együtt a gyerekek testvérként? Anna: Jó testvérek, érzem, hogy szeretik egymást, de kétségtelen hogy sokszor van köztük versengés, villongás is. De talán ez teszi számukra könnyebbé az osztályban, a külvilágban a barátokkal való együttlétet, az emberi viszonyok alakítását. Akkor fogalmazódott meg bennem először, milyen jó, hogy ketten vannak, amikor csapatként kezdtek működni, és időnként – akár velünk szemben is – egy húron tudtak pendülni. Három év van közöttük, ez ideális korkülönbség. Huszonöt éves hagyomány – Ti milyen gyerekkori karácsonyi emlékeket őriztek? István: Talán az volt a legérdekesebb karácsonyom, amikor először tanultunk pásztorjátékot. A kommunizmusban ez nem volt épp olyan szokványos, de mi akkor megtanultuk, és előadtuk a környékbeli templomokban. Ez akkor, 16 évesen óriási élmény volt. Ha most visszagondolok: nagyon naiv, néhol talán nevetségesen egyszerű gesztusokkal adtuk elő, szűk kis templomokban, de az emberek örvendtek annak, hogy valaki közvetít nekik valamit. Azokkal a barátaimmal azóta is minden karácsonykor, 25-én este együtt vagyunk. A csikorgó csíki télben napokig jártuk a falvakat, a miséket, mindenki örvendett nekünk, mi is örvendtünk mindenkinek. Ez a fajta erős közösségi élmény jelentette akkoriban az igazi karácsonyt: az ember úgy tudott örvendeni a kicsi dolgoknak is! A karácsony összekovácsolta, közelebb hozta egymáshoz az embereket... Anna: És a mai napig is összehozza, pedig azóta már jól szétszóródtatok... – Ezen a 25-i alkalmon neked is helyed van, Anna? – Persze. Akinek közben családja lett, az családostól jön. Belenőttünk ebbe. Csíkdelnén találkozunk minden évben, és annyira így megy, hogy soha eszünkbe nem jut felhívni előtte a házigazdát, mert teljesen természetes, hogy 25-én este, valamikor 7 és 9 óra között megérkezünk. Ennek már 25 éves hagyománya van. Nekem egyébként a gyerekkori karácsonyok és úgy általában a gyerekkor kapcsán is főként hangulatok és illatok térnek vissza emlékként: a nagy izgalom a megelőző napokból. Volt, amikor csak a szüleinken éreztük az izgalmat, mert mi csak az angyalt vártuk, később pedig már a saját gyerekeinket kellett a mínusz 20 fokban sétáltatni, elterelni figyelmüket, hogy közben a karácsonyfát feldíszíthessük. Ezt a hangulatot próbáltam mindig átadni a gyermekeimnek. Egyetlen évben, amikor Marci született – júniusi születésű lévén, decemberben még elég pici volt, mi pedig még elég óvatosak – nem mentünk haza a nagyszülőkkel tölteni a karácsonyt, de egyébként mindig megyünk. Szerencsés a helyzet, hogy mind a négy nagyszülő Csíkban lakik. Minden évben megtesszük ezt az utat, még akkor is, ha ez 260 km-t jelent, de hallgatólagosan így egyeztünk meg, hogy amíg mindannyian együtt lehetünk karácsonykor, addig éljünk ezzel a lehetőséggel. Ez vált természetessé a gyerekeknek is. Épp nemrég kérdeztem meg Marcitól, hogy neki mi a legjobb a karácsonyban, és azt válaszolta: az, hogy olyankor együtt lehetünk nagyiékkal. Tudjuk, hogy bármi van évközben, bármilyen keveset tudunk találkozni, ez a néhány nap a miénk, együtt a testvéreinkkel, szüleinkkel. – Ilyenkor kicsit meg is tudtok pihenni? Anna: Mindenképpen. Annak ellenére, hogy ott van benne a pörgés, az izgalom, a készülődés, de a felengedés is. Ez alatt a néhány nap alatt nem csak anya vagyok és feleség, hanem gyerek is lehetek. Persze, én is kiveszem a részemet az előkészületekből, de azért így a felelősség megoszlik. Nekem ez a hangulat, az együttlétünk a legszebb, legfontosabb ajándék karácsonykor. Korhelyleves, citromszelet és képviselőfánk – Van hagyományos karácsonyi menütök? István: Igen, két vacsorán is. Ugyanis ilyenkor az Anna szüleinél és az én szüleimnél is összegyűl a család, úgyhogy a karácsonyi menü igencsak máj- és gyomorpróbáló. Töltött káposzta és disznótoros fogások mindig készülnek: a hagyományos téli „koleszterinpótló” menük elől nincs menekvés, hiszen a szüleink még mindig úgy szeretnek minket, hogy „egyél, fiam!”. Akkor nyugodtak, ha látják, hogy eszünk. De igazából nekem a karácsony másodnapi korhelyleves a kedvencem. – És melyek a kedvenc süteményeitek? Anna: Istvánnak a citromszelet a kedvence, azt mindig igyekszünk elkészíteni, nekem az apró képviselőfánk (közben bejön a konyhába Krisztina, és betelepszik az édesanyja ölébe), Krisztinának pedig a zserbó. Krisztina: Nem. Nekem is képviselőfánk, és azt szoktuk együtt is sütni nagymamával. Anna: No, igen, az én tudományom épp a képviselőfánkig nem terjed, de azért szoktunk együtt muffint sütni. Krisztina: Csokis-dióst vagy csokis meggyest. Anna: Meg mákos gubát, amivel most vártunk is titeket. Ez karácsonyi étel is, és létezik egy háromszéki változata, azt édesanyám mákos lőnyének hívja, és kalácsból készül. Általában szeretjük a mákos ételeket. – Hogyan jön nálatok az angyal, Krisztina? – Először elmegyünk Annus nagyiékhoz, oda szokott jönni, aztán sétálunk egyet, visszamegyünk, bemegyünk a gyerekszobába, és amikor csenget az angyal a csengettyűjével, akkor bemehetünk. De akkor már nincs ott az angyal, csak a nyitott ablakról tudjuk, hogy ott hussant ki. Aztán énekelünk. – Lesz majd olyan, hogy zongorán kíséred az éneklést? – Igen, ha lesz majd nagyiéknál zongora. Anna: A karácsony este ceremóniája egyébként mindig nagy kihívás, mert mindenkinek, legfőképp édesapámnak megvannak a maga nagyon határozott elképzelései arról, hogy minek mi a rendje, és ez meg is adja az ünnep keretét. Mikor kell csengetni, mikor jöjjenek az unokák, aztán elénekeljük a karácsonyi dalokat, elmondjuk az imákat, miközben persze a gyermekek szeme már izgatottan kutatja a fa alatt a sok csomagot, a kisebbeknek nem csak a szeme… – Nehéz ilyenkor kivárni az ajándékokat, Krisztina? – Nem, mert addig elolvasom a címkéket a csomagokon... – Milyen szempontok szerint szokott ajándékozni az angyal? A gyermekek legtitkosabb vágyait kémleli ki, vagy a hasznosság elve alapján? Anna: Nem hoz el mindent, amit kérnek. Ez mikuláskor is így van. Krisztina, hozd csak ki a Mikulás levelét. Megírják persze a kívánságaikat, s aztán az angyal válogat belőle. Nem szoktak nagy dolgokat kérni, nincsenek hosszú listáik. Időnként előfordul az is, hogy épp kinőnek valamit vagy kellene már egy új kesztyű, az is bekerül az ajándékok közé. Könyv is mindig van. És képzeljétek el, hogy nekünk a Mikulás mindig itt hagy egy válaszlevelet. Mikuláslevél és gazdasági krízis (Krisztina közben visszatér a konyhába, kezében egy szolid, szép üdvözlőkártya, benne szálkás betűkkel írott, szívmelengető üzenet, amelyet kérésünkre fel is olvas:) Drága, szeretett gyermekeim! Ismét almás sütivel vártatok. Nagyon kedves tőletek. Egy kicsit elülgödéltem az ágyatok szélén. Olyan nagyot nőttetek a tavaly óta! Jó híretek járja. Krisztina szorgalmas, sokat és szépen dolgozik. Megnéztem a füzeteit én is. Marci szófogadó, okos, törekszik a jóra. Mindketten jószívűek vagytok. Segítetek a gyengébbeken, a bajban lévőkön. Szép, szerény levelet írtatok nekem. Örömmel jöttem ma hozzátok. Szeressétek egymást nagyon, szüleiteket, embertársaitokat és a jó Istent. Én is nagyon szeretlek. A Mikulás (Miklós püspök). – Hűha! Hát, ez gyönyörű.... Anna: Egyik évben, gyanúba keveredtem, hogy én írtam a levelet (...). Pedig hát nézzétek, milyen szép írása van a Mikulás bácsinak, s látszik, hogy már öreg, reszketett a keze (…) (Krisztina közben beviszi a levelet). Ezt a gyerekek is elismerték, ebben megegyeztünk. Persze, nálunk is téma volt, hogy akkor ki is hozza az ajándékot. Egyik évben Marci azzal jött haza szomorúan az iskolából, hogy neki azt mondták, nincs se Mikulás, se angyal... Akkor vettem egy nagy lélegzetet, s azt mondtam: tudod, Marci, a Mikulás és az angyal ahhoz jön, aki hisz benne. Amikortól elkezd a gyermek nem hinni benne, attól kezdve valóban a szülők veszik meg az ajándékot, mert aki nem hiszi, ahhoz nem jön. De most gazdasági krízís van, tehát nehogy pont most elkezdjetek nem hinni, mert akkor majd mi kell nektek ajándékot vegyünk (...) Nevettek rajta, hitték is meg nem is, amit mondtam, főleg, hogy akkoriban a csapból is a gazdasági krízis folyt. Ezzel a történetet le is zártuk. – Krisztina, elárulod nekem, hogy idén mit szeretnél az angyaltól? – Icike-picike barátokat (apró állatfigurák – szerk. megj.) Meg színes ceruzát és egy dióban kisbabát, de lehet kókuszdió is, benne nemezből a kis Jézus, Mária és József. És szeretnék az angyaltól is levelet kapni. – És te, Marci? – Van egy közös szenvedélyünk az osztálytársaimmal: a videójátékos játszás, és a kedvencünknek megjelent a legújabb része... Azt nagyon szeretném megkapni. Azonkívül egy új telefont, lehetőleg érintőképernyős legyen. – Általában az osztálytársaid is ilyesmikre vágynak? – Igen, a lányokat kivéve. Levelet is szoktam írni, kiteszem az ablakba, hogy az angyal megtalálja. Múlt évben Csíkszentkirályon írtuk meg a levelet. – Hol jobb lenni, Marci: itt, Kolozsváron vagy Csíkban? – Attól függ. Mind a két helyen szeretek lenni, mert mindenhol megvan minden, amit szeretek, lehet hógolyózni, van biciklipálya. Anna: Amikor otthon vannak, télen és nyáron, sokkal szabadabban mozognak. Csendesebb, biztonságosabb a város vagy a falu, és ahogy annak idején mi is időnként a kulccsal a nyakunkban a magunk kis dolgait szerveztük, úgy ők is. Ezt azonban Kolozsváron nagyon nehéz megvalósítani, mindent meg kell szervezni, a gyerekeket hozni-vinni kell. Még Marci esetében is, pedig elég közel van az iskolája, az Apáczai-líceum, de sok idő telt el, amíg egyedül is elengedtük. – Így a vége felé kicsit oda kanyarodnék vissza, ahonnan elkezdtük a beszélgetést: van-e olyan érték, amire értelmiségiként nevelitek a gyerekeket, amivel feltarisznyálnátok őket az életre? István: Alapvetően azt a fajta élettapasztalatot szeretném nekik átadni, ami nekem megvolt, és szakmailag is sokat számított. Nagyon sokféle helyzetet éltem meg, voltam egyszerű gyári munkás, munkás-szülők gyereke, és ezek a helyzetek egyáltalán nem a státusról szóltak, és nem örvendtek intézményes megbecsülésnek. Azt próbálom a gyermekeim felé közvetíteni: soha semmi nem magától értetődő, adott, mindenért meg kell küzdeni, és az az értékes, amiért megküzdünk, nem az, ami az ölünkbe pottyan. Az életnek nem arról kell szólnia, hogy megszereztél, elértél valamit, és rohansz tovább. Tanulja meg értékelni, felismerni, hogy van, aki másfajta helyzetből indul ki, és annak milyen nehéz elérnie azt, amit ő magától értetődőnek tart. Ezek a felismerések a legfontosabbak. Anna: Azt szeretném átadni nekik, és arra szeretném megtanítani őket, ami számomra bizonyos élethelyzetekben a legnehezebb volt: megtalálni a belső harmóniát és egyensúlyt. Azt hiszem, ezt pillanatokra lehet megtalálni, és egyik ilyen pillanattól a másikig kapaszkodunk az életünkbe, illetve két ilyen pillanat között ott van a törekvés erre az egyensúlyra, és ez visz előre. Egyszerűbben ezt úgy fogalmaznám meg, hogy tanulják meg jól érezni magukat a bőrükben, bármi is történjen, . Tanuljanak meg örvendeni a kis dolgoknak, elfogadni a nehézségeket. Belső derűt szeretnék átadni nekik, és lehet, hogy ez a legnehezebb, mert ebben a túlhajszolt világban talán ez tűnik el belőlünk leghamarabb. Én azonban ezt szeretném magamban leginkább megőrizni, megteremteni, visszanyerni, hogy ezáltal maradjon meg bennük is: a harmónia, a belső egyensúly és a derű. SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 11.Az egykori város: hatvan éve hunyt el Nyirő JózsefHatvan éve, 1953 októberében hunyt el Madridban a Székely Apostol. Székelyudvarhelyen is élt néhány évig, ide akarták újratemetni. Habár nem városunkban született, itt járt középiskolába, és a harmincas években néhány évig itt élt, és alkotott. Azt akarta, hogy a lelke az itteni katolikus vagy a kolozsvári temetőben nyugodjon („Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ"). Lelke ott él a székelyek szívében, de elhamvasztott földi maradványait nem sikerült szülőföldjén eltemetni. Legelső szobrát is Udvarhelyen avatták fel 2004-ben az Emlékezés Parkjában. Személye ellentmondásos a második világháború utolsó hónapjaiban betöltött szerepe miatt, írásai a két világháború közötti romániai magyar irodalom jelentős alkotásai. Plébánosból molnár, majd író lett Nyirő Székelyzsomboron született 1889. július 18-án. Apja iskolaigazgató volt, fiát az udvarhelyi gimnáziumban taníttatta. A fiatal Nyirő katolikus papnak készült, Gyulafehérváron járta ki a szemináriumot, majd Nagyszebenben dolgozott hitoktatóként. Kide nevű kisközség plébánosa volt néhány évig. 1919-ben kilépett az egyházból, megnősült, és egy malmot üzemeltetett. 1923-tól Kolozsváron élt, újságíróként, szerkesztőként dolgozott. Ekkor jelentek meg első kötetei, a Trianon utáni romániai magyar irodalom jelentős alakjává vált. 1931-től Alsórákoson, majd a harmicas években Székelyudvarhelyen élt és alkotott, legjelentősebb művei, például az Uz Bence regény (amit meg is filmesítettek) itt születtek. Háza ma is áll a róla elnevezett utcában, a Gizi Vendéglő tőszomszédságában. Habár sokan Kós Károly művének vélik, az épületet valójában Nyirő és közeli barátja, a múzeumalapító Haáz Rezső tervezték. Keserű emigráció Észak Erdély visszacsatolása után Nyirő Budapestre költözött, a Magyar Országgyűlés tagjaként és lapszerkesztőként dolgozott. A háború utolsó peridóusában és az emigrációban vállalt szerepe miatt személye máig vitatott. Magyarországon háborús bűnösként tekintettek rá, 1947-ben az akkori (egyébként székelyudvarhelyi születésű) belügyminiszter, Rajk László megpróbálta kikérni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, sikertelenül. Az író 1950-ben a Franco-diktatúra által uralt Spanyolországba emigrált, szülőföldjétől távol, Madrid mellett élte utolsó éveit. Hol vannak a hamvak? Nyirő József 1953. október 16-án tüdőrákban halt meg egy madridi kórházban. Az Almudena temetőben temették el egy közös kriptában, 1966-ban díszsírhelyet kapott ugyanott, sírfelirata a neve alatt a "Székely Apostol – Escrito Hungaro" volt. 2012 tavaszán kihantolták, maradványait Budapestre szállították. Újratemetése körül botrány botrányt ért, a tavalyi helyhatósági választásokat megelőzően hetekig tartott a huzavona, amit román-magyar diplomáciai villongások követtek, aminek a vége az lett, hogy pünkösd vasárnapján a székelyudvarhelyi Pap-kertben csak egy áhítatot tartottak, a temetés nem történt meg. A kommunizmus éveiben könyvei index alatt voltak, a kilencvenes években, amikor újra megjelenhettek, lendült fel az érdeklődés írásai iránt. Szabó Károly, a városi könyvtár munkatársa akkoriban egy kétrészes dokumentumfilmet is készített róla, addig ismeretlen hang és filmfelvételekkel. Az újratemetés körüli huzavona a Nyirő-könyvek népszerűségét is megnövelte. A Székely Apostol művei halála után hatvan évvel talán minden székely család könyvespolcán ott vannak nagy kortársai, Tamási Áron vagy Kós Károly kötetei mellett. Hamvait azóta sem temették el, hollétükről több mint egy éve nincsen új információ. Katona Zoltán Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2014. március 17.Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékénErdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg. Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel. Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett. Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához: „Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.” Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből: „Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.” Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak. A csucsai győzelem Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű. A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra. A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását. A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító. Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan. A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak. Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak. Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket. Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből. A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek. 1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra. Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert. A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították. Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom. A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel. Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.” (Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.) Péntek László Szabadság (Kolozsvár), 2014. március 20.Kétszemélyes színpad – Húszéves fennállását ünnepli a váradi Kiss StúdióGálaműsorral készül megünnepelni megalakulásának huszadik évfordulóját a Magyar Örökség díjas Kiss Stúdió Színház, Nagyvárad magyar nyelvű magánszínháza. A művész házaspár, Kiss Törék Ildikó és Varga Vilmos által 1994-ben alapított színház azóta több mint 160 bemutatón van túl, és számos hazai és külföldi turnét tartott úgy, hogy kizárólag saját bevételeikre és pályázati támogatásra hagyatkoztak. „Ha tudjuk, hogy milyen nehézségekkel jár, akkor valószínűleg bele sem kezdünk. De egyik műsor követte a másikat, és eljutottunk a huszadik évig” – mondta lapunknak Kiss Törék Ildikó. Rámutatott, immár kialakult egy törzsközönségük, de olyan magyarországi és németországi helyszínek is vannak, ahová rendszeresen visszavárják őket fellépni. A színművész néhány, számára kedves darabot idézett fel az elmúlt két évtizedből, köztük a Kovács Levente rendezte A cukrászné című darabot vagy éppen a Fényes ég alatt pódiumjátékot az 1848–49-es magyar szabadságharcról. Nagy sikert arattak Wass Albert- és Ady Endre-műsoraik, de a közönség rendszeresen „követeli” a Molnár Judittal, lapunk munkatársával közösen szervezett Irodalmi esték sorozatot is. A jubileumi gálaműsor március 25-ei programja a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében 18 órakor kezdődik a budapesti Kaláka együttes tagja, Radványi Balázs és zenésztársai, Balog Péter (gitár) és Borzsák Kamilla (fuvola) fellépésével, majd a budapesti Nemzeti Színház művésze, Trill Zsolt adja elő Csehov A dohányzás ártalmasságáról című darabját. Másnap a Kiss Stúdió termében, 18 órakor Varga Vilmos felújított Én, François Villon című előadása szerepel a programban, majd 19 órakor a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében ünnepi gálaműsorra kerül sor Csíky Ibolya, Fazakas Márton Erzsébet és Fábián Enikő nagyváradi színművészek, Kötő József színháztörténész, Molnár Judit közíró, Elisabeta Pop dramaturg, valamint Veres Kovács Attila református lelkész közreműködésével. A kétnapos gála egyben a színház júliusig tartó miniévadának megnyitója is, amelynek során májusra tervezik a Kiss Stúdió történetéről szóló könyv bemutatását. Vásárhelyi-Nyemec Réka Krónika (Kolozsvár), 2014. május 27.Az űrlap aljaAhol eleven Szent László kultusza Több száz zarándok a lovagkirály egykori sírja helyén Második alkalommal tartották meg vasárnap délután a Szent László-zarándoklatot Nagyváradon, amelyen közel négyszáz katolikus hívő vett részt. A jelenlevők a velencei Templom térről indulva, imádkozva és Szent Lászlót és Szűz Máriát dicsőítő énekeket énekelve elzarándokoltak a várig, ahol a király eredeti sírhelye volt. A zarándoklatot Böcskei László váradi római katolikus megyés püspök vezette. Nemcsak Nagyváradról, de más településekről is érkeztek sokan, akik ily módon akarták kifejezni tiszteletüket a városalapító lovagkirály emléke és a keresztény értékrend előtt. A Szent László-kultusz elvitathatatlanul és megvétózhatatlanul egyre erősebben összekovácsolja a környék magyarságát, ugyanis az elmúlt esztendőkben a katolikus egyház által felkarolt, hamar tradícióvá fejlődő zarándoklatok azok, amelyeken minden politikai villongást mellőzve lehet éltetni és megtartani Várad magyar múltját, jelenét és ezáltal remélhetőleg jövendőjét is. A zarándoklat után Böcskei László megyéspüspök Szent László királynak, az egyházmegye alapítójának közbenjárását kérve szentmisét mutatott be a nagyváradi vártemplomban. A szentmise szónoka Fodor József általános helynök volt. A vikárius beszélt Szent László érdemeiről, majd közel ezer év óta meglevő kultuszáról is. Szent László királyt tájainkon elsősorban a nagyváradi püspökség megalapítójaként tisztelik. Kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső veszedelmek örvényéből, és megmentette a külső ellenségek halált és pusztulást hozó támadásaitól. Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt a Szentszék hivatalosan megtette volna ezt. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A vasárnapi szentmise végén a zarándokok a Szűzanya közbenjárását kérték az ő tiszteletére szentelt első székesegyház helyén felállított Mária oltár előtt. Az immáron hagyománnyá vált zarándoklat egyértelműen felelevenítette azt az évszázadok óta meglevő hagyományt, miszerint a lovagkirály sírjánál igazságért, gyógyulásért könyörögtek a hívek. Szőke Mária. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2014. július 14.A polipA korrupció polipja – ez az imaginárius szörnyeteg – behálózza Abszurdisztánt. Csak a péntek reggeli hírekből: letartóztatták a korrupcióellenes ügyészség iaşi-i ügyészét csúszópénz elfogadása miatt, előzetesbe került a sloboziai vérközpont igazgatónője, mivel a vérátömlesztéshez elengedhetetlenül szükséges vér is alkuk céltáblájává vált, aki nem fizetett 50 vagy 100 lejt, nem kapott vért, betegek haltak meg a műtőasztalon. Letartóztatták az egyik teleormani árvaház vezetőjét, azzal vádolják, hogy csúszópénzt kértek az örökbefogadásokért, egy boldog család 1000 euróért juthatott gyermekhez, az ügyek nyolc esztendeje folynak… Hetek óta folyik a kenőpénz elfogadásával vádolt Mircea Băsescu ügye is, előtérbe kerültek ismét a korrupcióval vádolt tévémogul zűrös ügyletei, s Voiculescu ellen szaporodnak a vádak! De mindez eltörpül a legújabb botrány mellett: a Korrupcióellenes Ügyészség három minisztérium 2001 és 2013 között kötött, több mint gyanús szerződéseit vizsgálja. A korrupció polipja tehát elérte a hatalom legfelső köreit is, az elnök családját, a leggazdagabb üzletembereket és a kormányt. De lássuk, miről van szó ez utóbbi esetben. Négy szerződésről, melyekkel körülbelül egymilliárd lejjel károsították meg az államot. A történet 2001-ben, a Năstase-kormány idején kezdődik, de átnyúlik a Boc- és a Ponta-kabinet idejére is. A mába! Az oktatási minisztérium az iskolák informatikai berendezéseinek korszerűsítésére kötött még 2001-ben egy szerződést. Nyilván, csúszópénzekért juthattak a cégek az üzlethez, később az ügy az informatikai minisztérium hatáskörébe került, s folytatódott Daniel Funeriu és Valeriu Vreme oktatásügyi, illetve kommunikációért felelős miniszter idején is, érintve a kabinet főtitkárságát is. Még megdöbbentőbb a belügyminisztérium umbuldája. Ioan Rus minisztersége idején, 2001-ben a határok biztonságosabbá tételének érdekében kezdett tárgyalásokat a tárca különféle cégekkel, 40, illetve 60 ezer euróért kaphatták meg a szerződéseket az érintett vállalkozások, de tejeltek 5–10 százalékot a megkötött szerződések után is a megítélt összegből. Ez az ügy is átnyúlik a mába. 650 millió euróról van szó, az összeg jelentékeny része köztisztviselők zsebébe vándorolt. A Korrupcióellenes Ügyészség munkatársai kezdeményezik tizenegy volt és jelenlegi miniszter őrizetbe vételét. Ha tagjai a parlamentnek, kiadatásukról a képviselőház és a szenátus dönthet, ha nem tagjai, akkor Traian Băsescu államfő. Az 1989 utáni huszonöt év legnagyobb korrupciós ügyéről van szó. Mindez cáfolja szegény Radu Vasile – a costeşti-i csata hőse – megállapítását, aki még 1999-ben, a bányászvillongások idején jelentette ki: Romániában már mindent elloptak, nincs, mit ellopni. Kiderült: van, és az is, hogy a száz sebből vérző polip levághatatlan karjai elérték a hatalom legfelső köreit is. Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. július 14.Székely válogatott RióbanFöldrajzilag hol vagyok? Ahová minden adat, útravaló híján is, már ezerötszáz éve az ember vágyott. De először föl kellett fedezni azt az új világot, melyben a legtermészetesebb módon élhet boldogan az okos, a beszélő ember. Helytelenül fogalmaztam, helytelenül írtam le. Mindig is mondtam, nem írni kell megtanulni, hanem gondolkodni. A többi, az megy magától. Tehát adat volt bizony, és abban mi, magyarok mindig elöl jártunk. Mert ugye ott volt már Nagy Lajos királyunk udvarában a bajnok Ferenc. Rettegte kardját fél Európa. S ha valaki támadt a magyarra, rögvest mutatott a király a honvédésért könyörgő bajnokokra: VIJJON FERENC! Bizony akkor három tenger mosta hazánk határait, s azok a tengerek nem sörből vetettek habot. Ferenc egy frankot Párizsig kergetett, ott egy szépség behálózta, Villon Ferenc névvel dalnok lett belőle. S most itt volt ez a labdarugdalózó világbajnokság. Hogy nem volt ott a magyar csapat? Véletlenek is vannak. Ugyan! Nézzünk csak körül. Erről beszélgetünk az etédi ivóban Zakariás Dénősbával, aki a nagy Zaki focista rokonának tudja s hirdeti magát. – Ma is él a nagy Zidane, s bizony Tekerőpatak (spanyolul Rio Del Kacskaringó) szülötte volt, de Romániában a Pallér családnevet lefordították erővel is, így lett az apjából Zidár, Pallérból, a fiából Zidán. He? S ott a brazilok ma. Játékost adtunk nekik Jo néven, s magyar volt bizony a csibakáposztásszentkirályi Scolari, Deák, Diák volt a neve itthon, aztán Iskolást csináltak belőle románra. A horvátok is úgy jöttek fel a Kocsisék, Grosicsék nyomán, hogy átmentek a Kovácsok, kettő is. És ne szökjünk akkorát, FIFA! Erdélyi volt a világhírű Vida is, úgy biza, s hát ott van Rióban. S ki ne bámulta volna a mexikói Carlos Penát?! A híres Pennás Karcsit Kökösből? S hogy messze ne menjünk, hát Kamerun csapatába hogy került Dany, a lemhényi, 23 gyermekes Dani család sarja? Kamerunban az első havi fizetéséből református templomot építtetett. S a spanyol Iker, mellesleg Cassias? Iker testvére ma is Uzonban él, Ráduly István polgármester szárnysegédje. S aztán Torres eredeti neve Toros volt. S ott van Diego Costa. Korondon él családja, nővérét, Koszta Veronkát vette feleségül Páll Ágoston keramikus, ott vala Rióban, úgy biza. S onnan egy futamodásra a holland vezér, Louis von Gaal. Etéden élt, s azt mondta a fordítgató-borogató román jegyzőnek, hogy ha őt is ferdítik, saját költségén kitelepíti a faluját. Így Gál Lajos, biza. Mert a vér vízzé nem válik. Hogy nem. S emiatt vetődött Ausztráliába Massimo Luongo, Maxim Éva sepsiszentgyörgyi zenetanárnő öccse. He? S Szárazajtáról egyből két remek futballista ment Costa Ricába. Az egyiknek az apja Gránátos Estván bá volt, a másiké Bálványos, most Granados meg Bolonos néven futnak, s nem is kicsi pénzért. Mert a vért s a tüzet megfizetik ám ott lenn, délen. S Chillébe került az uzoni Szentpáli család sarja edzőnek, Sampaoli, tiszta székely, s ott van Vargas is, Vargyas nagy szülötte! Sepsikőröspatakról pedig Baka Károly öccse, Carlos Bacca. S itt né, lenn a göröggé sose vált Kosztasz. Koszta volt bizony maga is, de nem állott bé románnak, hát oda lett térítve. S hogy közelébb kerüljünk az igaz történelemhez, mert a foci bizony nem játék, hát Sepsiszentgyörgy kinevelte a történész Cserey Zoltán öccsét, Geoffroy Serey néven Elefántcsontparton rúg, s erősen jól. Japánban van s most Rióban Kovasimo, akinek a neve Kovásznai Berci, csak hitványul írták bé a nevét a csapatba. De unitárius jó székely az, hogy igen. S ott volt a mi Messink is Argentínából, de amikor átszökött Szacsvából, mind azt mondta a kérdésekre, hogy messziről, messziről, aztán rea is ragadt a név, hogy Messi. Üzente biz’ a jó lélek, hogy útba ejti hazafelé Szacsvát, csomagot is vet a repülő saroglyájába, hogy legyen. S egy kevés készpénzt is hagy a ravatalozóra. Mert ezek olyanok, akik messzire szakadtak. Vannak bizony az orosz csapatban is jó magyarok, de ők eljátszották magukat már sokszor. Ezért mondom én örökkétig, nem szabad elkeseredni, hogy a mi zászlaink alatt, már a székelyre meg a magyarra gondolok, nem állingál Orbán Viktor s más érdemesek most, mert egyszer megindulnak ezek a mieink is, akkor láss világ csudát! Mert ugye, Zidán, a Pallér építő mester is ott volt Brazíliában, s abból tudni lehet, hogy valamire készülnek Székelyföldön. Hogy igen. S akkor bizony egyszerre minden kitudódik. De az is szent igaz, amit nagytátink mondott Isonzóról jövet. Mert csak úgy levetette a zekéjét, s mondta: Régina, a türelem rózsát terem, de az is csak úgy, ha kapálják s öntözik a tövit. (Köszönet Áros Károlynak szakszerű, önzetlen támogatásáért. A szerző) Czegő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. október 20.Két új kötet a Prospero Könyvek tízéves születésnapjánA színészek és operaénekesek pályaképét megrajzoló tízéves Prospero Könyvek sorozatot ünnepelték a kolozsvári Györkös Mányi Albert-emlékházban csütörtök este, az eseményen pedig jelen voltak az eddigi alanyok és szerzők, emellett bemutatták a Miske László nagyváradi, illetve Mende Gaby marosvásárhelyi színművészről szóló két legfrissebb kiadványt. A kötetek szerzői lapunk munkatársai, előbbit Molnár Judit, utóbbit pedig Szucher Ervin írta. A sorozatszerkesztő, Demény Péter elmondta, hogy tíz év alatt 19 kötet jelent meg – az első öt a Polis, a többi a Korunk Komp-Press kiadó gondozásában –, ami a mai nehéz kiadói viszonyok közepette semmiképp sem mondható kevésnek. A Miske Lászlóról szóló kötetet Kötő József és Kántor Lajos méltatta, hangsúlyozva, hogy amikor két év lelkészi szolgálat után elvégezte a színit, és Nagyváradra szerződött, jó időben jó helyre, olyan színházhoz került, ahol éppen a megújhodás kezdődött. Ebből aztán Miske oroszlánrészt vállal: magyar és világirodalmi darabokban játszotta a főhőszerepeket, egyik idősebb kollégája meg is jegyezte: ő az, aki megérdemli a nagytiszteletű művész megszólítást. A kötet szerzője még Miske László tanári hajlamairól beszélt, hiszen a jelenleg Debrecenben élő színész elsősorban az énekszakos hallgatók színpadi beszédének és mozgásának csiszolásával foglalkozik. A Mende Gaby életútját bemutató kötet előszavát Kovács Levente rendező írta, de betegsége miatt Kincses Elemér beszélt a művésznő szerepeiről, jelleméről, a szerző pedig elmesélte, hogy milyen bensőséges baráti viszonyba kerültek a munka során. Mende Gaby az ünnepségen Faludy György Villon-átköltését, a Haláltánc-ballada című emblematikus verset szavalta el a népes közönségnek. Az eseményre írt Demény Péter-versnek is az ünnep és az öröm a zárszava: „hogy lehessek, mi lenni nem lehettem, / bár vágytam forrón egész életemben, / s hogy lássam másnál lenni álmomat, / s ha szép lett, jó lett, akkor köszönöm: / ünnepetek az én nagy örömöm.” Krónika (Kolozsvár) 2015. június 18.Megpróbálták felgyújtani a tornyai katolikus templomotJúnius 17-ére, szerda reggelre virradóra ismeretlen tettesek megpróbálták felgyújtani a tornyai római katolikus templomot. A templomajtó két szárnya rongálódott meg csak, mert szerencsére sikerült eloltani a tüzet, ugyanis egy helybeli észrevette a füstöt, és értesítette a környékbelieket és a hatóságokat. Az eset az után történt, hogy szombatra virradóra betörték az templom ablakát, Király Árpád marosi főesperes, arad-gáji plébános (aki Tornyára jár szolgálni) akkor meg is találta a követ a templomban. A gyújtogatás előtt értetlenül és megdöbbenve állt. „Csak találgatok, hogy mi vezethetett ide. Talán az, hogy fel akarjuk újítani a templomkerítést, hogy a közelben készülő rendezvényterem vendégei ne itt járjanak majd át, vagy csak suhancos csínytevés az egész, nem tudom. Nekem senkivel semmi bajom nincs a faluban, sem felekezeti, sem etnikai konfliktus nem volt soha” – nyilatkozta Király Árpád. A közigazgatásilag Pécska városhoz tartozó, a magyar határ melletti Tornyán román és szerb ortodox templom is áll, s az egyházak és a hívek közt is jó a kapcsolat, falunapokon és egyéb sátoros ünnepeken ökumenikus istentiszteleteket tartanak, a lakosság közösen szórakozik. A 2011-es népszámlálás szerint az 1096 tornyai lakosból 822-en vallották magukat román, 234-en magyar és 34-en szerb nemzetiségűnek. Értesítették a rendőrséget, amely kiszállt helyszínelni és megkezdte a nyomozást. Ha kézre kerítik az elkövetőt, az egyház háromezer lejes kártérítést fog követelni. „De addig is, mi rendbe tesszük az ajtót, amely ennek a szép régi templomnak egy igen értékes darabja” – mondta a főesperes, megemlítve, hogy a jövőben szükséges lenne, hogy az önkormányzatnak alárendelt helyi rendőrség többet járőrözne a településen. A tornyai Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére emelt barokk stílusú templomot 1753-ban építtette a Marzcibányi család, amely egy évvel korában vásárolta meg a kincstártól a falut. Antal Péter pécskai polgármester Kolozsváron tartózkodik egy közigazgatási képzésen, és az Aradi Hírektől értesült a gyújtogatásról. Mint mondta, sem Pécskán, sem a hozzá tartozó falvakban nem tud semmilyen etnikai vagy felekezeti villongásról, és szerinte a tornyai eset – amelyet mélységesen elítélt – sem etnikai indíttatású. „Lehet, hogy valaki vagányságból tette, vagy személyes sérelme van az egyházzal” – mondta elítélően. Pataky Lehel Zsolt aradihirek.ro Erdély.ma 2015. augusztus 3.Se honunk, se hazánkSegíts magadon, s az Isten is megsegít! Ez a mondás járja magyar földön, Székelyföldön. És meggyőződésem, hogy számos más nemzet is hasonló módon biztatja fiait munkálkodásra, önvédelemre, ha nem is épp ezekkel a szavakkal. Biztatni, reményre és összefogásra biztatni lassan már fáradok. De ma sem, sosem mondom, hogy hiábavalóság. Mégis, mert most hallom, hogy megalakult a Székelyek Világszövetsége, András Mihály annak a kezdeményezője valahol az Amerikai Egyesült Államok Texas államában. Tehát még nem hullott le a fegyver a nagyvilágban sem! A Magyarok Világszövetsége is Brazíliában csírázott, és terjedt el világszerte. Más kérdés az, mert az is jellemezte a MVSZ-t, hogy rögvest megindultak a belső villongások – ki legyen a Vezér, hét közül a nyolcadik az újabb és újabb honfoglalásokban; a legújabb tudományos bizonygatások közepette, amikor már nem kettős honfoglalásról (dr. László Gyula), hanem Kárpát-medencei ősi kivándorlásról és vissza-visszatelepedésekről is szó van. És nem is a levegőből ám. Hiszen kézenfekvő az ősi székely rovásírás összevetése az orchon-i írásmóddal, tatárlaki, Duna menti és arab írásmóddal… Nem soroljuk, és legszívesebben felednénk a széthúzás példáit, amint az látható a romániai magyarság életvitelében, tehetetlenségében is. Valamikor, Budapesten, közvetlen közelében voltam a Magyarok Világszövetségének, írtam és szerkesztettem a lapját (Világlap) a 90-es évek közepén. Amerikai magyar régióvezető szólalt föl akkor egy vezetőségi gyűlésen, mondván, hogy eddig az amerikai magyarok küzdöttek, áldoztak a magyarságért, most forduljon a figyelem őrájuk. A magyar széthúzás átszel óceánokat – erre akartam fölhívni a figyelmet máskor is, most is, a legújabb Világszövetségünk megalakulásakor. Ellenségeink bőven vannak, röhögnek a markukba azt látván, hogy amit az egyik párt akar (s fajilag magyar), azt a másik elveti. Mindazonáltal legyen meg Isten akarata! Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-30 | 31-45
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
